Henri Morice: Az Oltáriszentségben élő Jézus

0
879
A Kis Szent Teréz Kármel nővéreinek könyvajánlója
A Jel Kiadó és a marosszentgyörgyi Sarutlan Kármelita Nővérek közös gondozásában megjelenő, „Együtt az Egyetlennel” c. sorozat első könyvének szerzője Henri Morice (1873-1965), a franciaországi Vannes-i egyházmegye egykori papja, kanonok, a bölcsészettudományok doktora, az Académie française kitüntetettje, a Saint-Anne d’Auray-i kisszeminárium tanára. Az alábbiakban a marosszentgyörgyi kármelita nővérek közösségének ajánló sorait adjuk közre:
A szeretetből megalázkodó Isten

Ha valaki megosztja személyes elmélkedését, imáját, önmagából ad valamit, ami kimondhatatlanul személyes. Beenged intimitásába, amely titok, és sebezhetővé teszi magát. Titkot bíz rám. Amikor olvasom, mély tisztelettel tehetem csak, hiszen Isten és egy másik ember benső párbeszédének leszek a részese. „Oldd le lábadról sarudat, mert a hely, amelyen állsz, szent föld!” (Kiv 3,5) Nekem is szólnak a Mózeshez intézett szavak, mert minden egyes emberi szív az Úr temploma, ahol egyedi módon jön létre a találkozás Isten és ember között. Henri Morice atyában a szakralitást mélyen élő, gazdag személyiséget ismerhetünk meg, aki valóban leveszi saruját Isten fönsége, nagysága, barátsága, végtelen szeretete láttán, és néhol lírában írja le a szóban kifejezhetetlent. Mégsem egy távoli Istent hirdet, hiszen Ő „nem a távolban lakik, nem valamiféle elérhetetlen magasságban. Benne élünk.” Egyszerű stílusa könnyűvé teszi, hogy vele együtt imádkozzunk, és imádjuk az Eucharisztiában „szeretetből megalázkodó Istent”.

A csöndes jelenlét az Eucharisztia valósága előtt egyensúlyban tart. Úgy tűnhet, nem történik semmi, pedig az isteni jelenlét alakít, formál, megtart. Benső emberré leszünk Őbenne. Aki kitart az imában, elszenvedi Isten jelenlétét, aki fölfoghatatlan testi érzékeink számára, és a belső csendben a hitre támaszkodik – részese lesz a Találkozásnak. Szinte észrevétlenül beszédessé válik a csönd. „…mennyire csodálatos a csönd (…) mennyei béke… Ízlelgetem mélységét és titokzatosságát”. Ízlelgetni a csöndet… Ezen az úton juthatunk el a szív mélységéig, ahol Isten lakik, mert Ő „nincs a tülekedésben; csak csendben és békében lehet rátalálni”. Az Istennel való egyedüllét közelebb visz az emberekhez, mélyebb egységet élhetünk meg egymással, mint a fizikai közelségben. „Add, hogy szeressem a csendet, az elmélkedést, a hosszas időzést belső templomodban, ahol Te laksz. Az összeszedettség nem elszigetel, hanem közelebb visz hozzád, és elmélyíti kapcsolatunkat”.

Ha kitartok a szentségi Jézus mellett, személyes tapasztalatom lesz nekem is: „egyedül veled vagyok… Tekinteted egészen beragyogja lelkem… Áthat isteni jelenléted…” Isten alig várja, hogy találkozhasson velem és mindnyájunkkal egyenként. Vár rám és nem fárad bele. „A tabernákulumban valóságosan jelen lévő Jézus! Itt vagyok előtted egyedül. Mennyire szeretem ezt a csöndet és félhomályt, amelyben barátként nézel rám és rád figyelhetek! Micsoda magány! Micsoda béke! (…) csak ketten maradtunk a világegyetemben, Te és én”. Ez a „Te és én” tapasztalata a személyes kapcsolat útja, amikor az ima már nem pusztán monológ, hanem a szívek találkozása, ahol szavak nélkül a csöndben találkozik a Teremtő teremtményével, aki a szeretetben mondhatja neki: „Te”. „…érzem, hogy van mellettem Valaki, aki ismer és szeret: az emberré lett Isten”.

henri_morice_konyvborito-compressorMindannyian küszködünk az imában a szétszórtsággal, amikor megszállnak bennünket a félelmek, a napi feladatok gondjai és megannyi lényegtelen gondolat. Szeretnénk inkább a tevékenységbe menekülni, minthogy az Úrral legyünk. Morice atya kimondja a menekülés valódi okát: „Félek az áldozattól, alkudozom Istennel, aki mindent megad nekem, és én mégis csak könnyítésekkel akarom szolgálni”. Az áldozattól való félelem távol tart Istentől. Ezen csak a szeretet segíthet. „A szeretet az, ami a legbensőbb és legszemélyesebb bennünk. Senki sem szerezheti meg nyers erővel. És megtagadhatjuk bárkitől, még Istentől is”. Szeretni kizárólag szabadon lehet. A tapintatos Isten pedig vár. „Krisztus nem erőlteti ránk magát, nem tör be erőszakkal lelkünkbe. Tapintatos barátként csak akkor látogat meg, ha szívesen látjuk.” Szelíd és csöndes az isteni jelenlét a szív templomában. Illés próféta tapasztalata az enyhe szellőben jelenlévő Úrról, bennünket is megérint. „Megalázkodik, kicsi lesz.” „Istent a kicsiségről és a szegénységről kellene felismerni? Igen.” „Ahelyett, hogy elvárná hódolatunkat és uralkodna rajtunk, kér és hív minket, és azt is csak halk, szelíd hangon, amit a legtöbben meg sem hallanak.”

A szentáldozásban hittel vesszük magunkhoz Jézust, de megkísérthet bennünket nemcsak a megszokás hatalma a közömbösséggel, hanem az azonnali siker vágya. „Nem mindig látjuk szentáldozásaink hatását. Nem tudjuk, hogyan cselekszik az Úr, sőt nem is látjuk, hogy cselekszik. Amikor ellátogat hozzánk, csak a hit alapján tudjuk, hogy jelen van.” Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek (vö. Jn 20,29). A hit a lámpásunk az érzékek sötétjében. „Azért is nehéz megfigyelni az Oltáriszentség hatását, mert sokszor nem eredményez mást, mint hogy egyensúlyban tart minket. Csak pótolja veszteségeinket. Mi pedig, mivel nem látunk előrelépést, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy szentáldozásaink nem gyümölcsözőek. Nyilvánvaló tévedés!”

Az isteni Igével való táplálkozás az Evangélium ismeretét is jelenti. „Újra és újra akarom olvasni az Evangéliumot, hogy egyre jobban elmélyüljek benne.” „Ismerni Jézust annyi, mint szeretni. Megismerésének pedig nincs jobb módja, mint az életéről szóló szent könyv olvasása.”

Morice atya elmélkedéseiben az imaélet és a profán élet egységéről is szól. Ha törés van a kettő között, szétesik egyik is, másik is. „…mivel langyos vagy, és sem hideg, sem meleg, kezdlek téged kivetni a számból” (Jel 3,16). „Hány keresztény menekül Krisztus uralmától, ahogyan csak tud! Szűk és szigorúan kimért helyet adnak csak neki az életükben. Félig engedelmesek, félig lázadók. Egyes parancsokat meg akarnak tartani, másokat nem. Hajlandóak egy rövid imára, ha ráérnek, elmennek misére; de ne beszéljenek nekik az önmegtartóztatásról, a házasság kötelezettségeiről vagy bármiről, ami zavarja őket.” Áldozat nélkül pedig nincs sem földi, sem égi kapcsolat.

A szerző két világháborút megélt, személyes tapasztalata van korunk sötétségeiről: „Sötét a mai világ is, amely tőled távol keresi a fejlődést, de nem talál mást csak az erkölcsi hanyatlást és ijesztő békét. Sohasem volt kisebb a biztonság. Mire épül a holnap? Romokra és mészárlásra? Nem tudjuk; és olyan viharos korban, mint a miénk, minden aggodalom jogos. Mint a gyermek, aki megijed az éjszaka rémképeitől és anyjához bújik, félek egyedül maradni, és könyörgök, ne hagyj magamra. »Nyugodj meg – válaszolsz szelíd, komoly hangon –, veletek leszek mindennap a világ végéig.«”

Amikor Morice atya könyvében az engesztelés teológiáról olvasunk, melyet a Szentírásban is megtalálunk – Szent Pál leveleiben –, akkor úgy tekinthetjük, mint egy emberi megközelítést, amely körüljárja a misztériumot. Hiszen Isten nem haragvó, vérengző istenség, mint akinek szüksége lenne véráldozatra, hogy megengesztelődjék. Mindez emberi kép csupán, amely azt mutatja, hogy Isten Fia – és utána mindaz, aki vezekel a saját és mások bűneiért – elmegy a végsőkig, hogy kimondhassa az Atyának: Szeretlek, bármit is adsz, bármennyire is fölfoghatatlanok útjaid. Akarom, amit Te akarsz, mert Benned vagyok és Te énbennem. A szenvedést, a fájdalmat nem lehet szeretni, hacsak nem a Szeretetért, aki maga az Isten. – Magamra veszem a bűn okozta fájdalmadat, hogy neked könnyebb legyen. – A gázai atyáknál (VI. sz.) olvassuk a következőt, amely a lelkiatya egy lanyha tanítványának szól: Föléd terjesztettem szárnyaimat (vö. Ez 16,8) egészen máig; hordozom terheidet (Gal 6,2), bűneidet, a hozzád intézett szavaimmal szembeni megvetésedet és hanyagságodat. S bár láttam mindezt, eltakartam, amint Isten is látja és eltakarja bűneinket, s vártam, hogy bűnbánatot tarts. Te azonban úgy viselkedtél, mint egy árnyas fa tövében ücsörgő ember… Én magamra veszem az ellened szóló kárhoztató ítéletet: nem hagylak el sem a jelen világban, sem az eljövendőben (vö. Mt 12,32) Krisztus kegyelméből… Íme, átettem tőled a nehézséget, a terhet, az adósságot, s íme, megújultál, visszaszerezted az ártatlanságot, újra tiszta vagy. (L 239) – A déli hőség idején üldögélünk egy árnyas fa alatt, miközben Isten elküldi Fiát, hogy magára vegye az emberi természetet, amelyet megrontott a bűn, visszaadja eredeti méltóságát és viseli a nap terhét-hevét értünk. Elszenvedi tőlünk – értünk – a gonoszságot, és megadja az örök életet. A szeretet pedig önzetlen, nem vár semmit, csak viszontszeretetet kér. Az engesztelésnek és a vezeklésnek csak ebben az összefüggésben van létjogosultsága, különben egy téves istenkép áldozatává válunk.

Morice atyának kifinomult érzéke van a transzcendens iránt. „A bűn valójában Isten ellen elkövetett felségsértés. Tehát olyan súlyos dolog, amelyet csak szeplőtelen, végtelenül értékes áldozattal lehet eltörölni.” E világ urait nagy tisztelettel vesszük körül. Istent pedig kimondhatatlanul nagyobb tisztelettel kell öveznünk. Jézus Krisztus „nemcsak egy nép uralkodója, hanem a világ ura. A katolikus Egyház láthatatlan feje, akinek mindenütt vannak szolgái – de mit is mondok? –, életre-halálra elkötelezett barátai.” Hiszen Jézus mondja: „Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek” (Jn 15,15). A Szentháromság egy Isten, akinek nagysága, fensége végtelenül fölülmúl mindent, bensőmben lakozik, és mérhetetlenül közelebb van hozzám, mint bárki más, vagy mint én saját magamhoz. Bensőséges barátságába fogadott, és Jézus Szent Testével és Vérével táplál. Egyesül velem és magához von. Senkihez nem kell kérvényt benyújtanom, ha találkozni szeretnék Vele, egyszerűen mély tisztelettel és bizalommal, vagyis hittel bensőmbe térek, és azt mondom: Itt vagyok, Uram. A tiéd vagyok. Tégy velem, amit akarsz. Mindenért hála Neked. Szeretlek, ezért minden elfogadok kezedből. – Krisztus áldozata: a mennyei Atya iránti önfeláldozó szeretete. Isten bennünket „engesztel”: kérve kér, hogy fogadjuk el szeretetét. Ez a valódi engesztelés és vezeklés: Isten végsőkig elmenő szeretete irántunk, teremtményei, gyermekei, barátai iránt. Ő nem egy távoli trónon ülő Isten, hanem olyan, aki a végsőkig megalázkodik a szeretetben. Ilyen a mi Istenünk. Mi pedig emberi fogalmakon, hasonlatokon, képeken keresztül igyekszünk fölfogni a Fölfoghatatlant, és csak annyit mondhatunk: Ő végtelenül több és végtelenül más, mint mi, túlfeszít minden emberi kategóriát. Levesszük saruinkat és rácsodálkozunk Istenre, aki újra meg újra lenyűgöz bennünket szeretetével, gyermekeinek, barátainak hív bennünket, és azok is vagyunk. Ő „azért uralkodik, hogy szolgáljon”. „Ételünkké lesz – így vonz és ejt rabul minket.” Ő „A végsőkig megalázkodó Isten”, akiben élünk, mozgunk és vagyunk.

Kísérjen bennünket az Oltáriszentség Anyja, Mária, hogy fölfedezhessük, milyen jó együtt lenni az Egyetlennel!

Sarutlan Kármelita Nővérek
Kis Szent Teréz Kolostor
Marosszentgyörgy

A könyv Romániában a bookline.ro-n , Magyarországon a Bookline mellett a prosperod.hu oldalon rendelhető meg.

Forrás: ersekseg.ro
MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here