A kötet olyan szövegek (énekelt verses meditáció, magánáhítatot szolgáló énekeskönyv, elmélkedést kísérő imádság, transzcendentális tájékozódási gyakorlat, vizsgai versek, tankönyvek stb.) értelmezési kísérleteit tartalmazza, amelyek az irodalom peremén éltek, és értékük elsősorban régiességükben rejlik. A kötet címében szereplő szeráfi szó azt hivatott jelezni, hogy a vizsgált szövegek a középkori és a kora újkori devóciós irodalom részei, olyan szövegek, amelyek a transzcendenciát célozzák meg.
A kötet anyagát öt nagyobb egységre osztja a szerző. Az első rész az Ének és áhítat címet viseli és négy tanulmányt foglal magába. Az elsőben Kopcsányi Márton ferences énekelt verses meditációiról olvashatunk. A szerző rávilágít arra, hogy a jezsuita lelkiség nagy hatással volt a ferences lelkiségre, a passiótörténet átelmélkedésének üdvösségszerző hatást tulajdonítottak a ferencesek, a misztika és a moralizáció kölcsönös kapcsolatban áll ezekben a szövegekben, az Isten-tapasztalat végérvényes helye a kereszt – ezeknek a máriás jellegű szövegeknek célja Krisztus szemlélése és az együttérzés segítése. Ha az adott szövegeket kiemelik a kontextusukból, ez a cél megbomlik, és a szöveg új jelentést kap (Énekelt ferences passiómisztika). A másodikban Náray György (1645–1699) énekszerző és lelkipásztor életében és a Lyra Coelestis című, magánáhítatot szolgáló énekeskönyvébe pillanthatunk be. Énekeskönyve és annak függeléke a papi lelkiség elemeit állítja előtérbe. Olyan szövegek ezek, amelyek papi hivatásról szóló lelkigyakorlatos elmélkedéseket, „paptükröket” tartalmaznak és a papi spiritualitás fellendítését szolgálják („… in privato pro placito…” Klerikusi devóció a kora újkorban). A harmadik tanulmány fókuszában az angyali üdvözletet elbeszélő szövegek állnak. A szerző tételként fogalmazza meg, hogy az annunciációelbeszélések a spirituális érdeklődés következtében kerültek előtérbe a kora újkorban. Arra a két kérdésre keresi a választ, hogy ezek az elbeszélések hogyan alakultak át imákká, valamint hogyan alakultak át ezek a szövegek a tanítás, szórakoztatás, áhítatkeltés, áhítatkifejezés és elmélkedés céljából (Annunciációelbeszélések a kora újkori adventi énekeinkben). A negyedik írás Keresztes Szent János misztikus Örvendező éneke című művének értelmezését foglalja magába, amelyben a szerző a lélek sötét éjszakája képet járja körül és összekapcsolja József Attila Téli éjszaka című költeményével, annak képvilágával (A poézis mint a mondható határa – avagy merész párhuzamok az éjszakáról).
A második nagy egység A kora újkori ferences spiritualitás irodalmából címet viseli. Ugyancsak négy tanulmányt tartalmaz, amelyeknek központi figurája Kopcsányi Márton. Az első elmélkedést kísérő imádságokkal foglalkozik. Mivel a kora újkorban hiánycikk volt az ars orandi, ezért a szerző olyan kérdésekre próbál válaszolni, hogy miként imádkozhatott a kora újkor embere, mit is jelentett akkor az elmélkedő ima, az elmélkedés az ima rész volt-e, az elmélkedés az ima „előszobáját” jelentette? Válaszához két jezsuita (Derekay György, Hajnal Mátyás) és két ferences (Kopcsányi Márton, Malomfalvay Gergely) szerzetes imáról szóló tanítását használja fel. Új imameghatározást is közzétesz: az ima egyes szám első személyű megszólalás és Istent vagy az isteni személyeket megszólító megnyilatkozás hitbéli témákról („De az igaz és foganatos imádság két képpen lehet…”). A második tanulmány az imádságok érvelési rendszerével foglalkozik: Kopcsányi Márton elmélkedéseiből domborítja ki a keresztényi tökéletesség argumentumait és annak eszközeit („…könnyű az Istent szeretőknek…”). A harmadik írás Szent Ignác lelkigyakorlatait állítja párhuzamba Kopcsányi Márton transzcendentális tájékozódási gyakorlataival. A szerző különválasztja a liturgiát és a meditációt: az idő szempontjából különböző műfajok. A liturgikus idő ciklikus, a kronosz és a kairosz, a már és a még nem kettőssége jellemzi időszemléletét. A meditáció ideje személyes idő, ritmikusan ismétlődő, a lelki út ideje, spirituális idő, célja az örökkévaló megértése és megérintése, a jelen élet megjobbítása az üdvösség érdekében. Ennek értelmében Krisztus passiója az imitatio Christi okán személyes élettörténetté válik („…ha az örökké valót kivánnád…”: Az idő arcai és struktúrái Kopcsányi Márton meditációiban). A negyedikben az olvasó Aemilianus Nieberle Octava Serafica 1713-ban megjelent latin lelkigyakorlatos könyve magyar fordításaival ismerkedhet meg. A szöveg az épületes irodalom része, amely nagyon sok misztikus hozzászólást, misztikára vezethető útmutatást tartalmaz. A ferenceseknek kötelező volt misztikusnak lenni. A könyv célja az, hogy az olvasókat misztikus tapasztalatra vezesse, a szerző pedig azt domborítja ki, hogy milyen eszközökkel valósítják ezt meg („Szerzetedet el-hagyod, ha égni, és Szerafim lenni nem akarsz…”).
A harmadik nagyobb fejezet címe: Társulati kézikönyvek a 18. századi Kolozsváron, és két tanulmányt foglal magába. Az első Nepomuki Szent János alakjával és kolozsvári kultuszával foglalkozik. Ő volt a gyónási titok szentje, az osztrák uralkodóház propagandáját szolgálta. Alakja a rekatolizáció korában alkalmas volt a bűnbánat szentségének visszaállítására. A róla elnevezett társulat kiadványai politikai és lelkiségi célokat is szolgáltak. Legendai alakjában a jó erkölccsel kapcsolatos vonatkozások kerülnek előtérbe. A jezsuiták második védőszentjévé vált: a tökéletes gyóntató, az eretnekségek kiirtója és a papság példaképe (A kolozsvári Nepomuki Szent János Társulat áhítatgyakorlatai). A második a kolozsvári Szentháromság-társulat történetébe, önszemléletébe és önértelmezésébe enged bepillantást az olvasó számára. Arról olvashatunk bővebben, hogy amint a földi liturgia a mennyei leképeződése, úgy a társulat a mennyország leképeződése hierarchikusságban, a dicséret szempontjából, a szimbolikus gesztusokban („Menyről szállott Jeruzsálem”).
A negyedik rész (Iskolapadok – a 18. századi Kolozsváron) három érdekes tanulmányt foglal magába. Az első (Iskolai versírás és műveltségeszmény a 17–18. század fordulóján) a Kolozsvári Unitárius Kollégium diákjai által (1690-ben és 1730-ban) szerkesztett kétrészes, latin–magyar kéziratos versgyűjteményt vizsgálja, amely a württembergi iskola rendszerének hatását tükrözik. A szövegek értékét a humanitas, latinitas és imitatio (inventio) fogalmai mentén emeli ki. A klasszicitás két fő jellemzője érhető tetten bennük, a stílus (írásmód, nyelvi elegancia, műfaj, versmérték, retorikai eljárás) és az eszme. A második (Arany idők: amikor még tudtak verset írni az iskolában) konkrét magyar vizsgaversek szövegeit hozza. A harmadikban („Leány Á-BÉ-CZE – A’ Felésöbbek engedelméböl”) arra mutat rá, miként gondolkodtak a 18. században a lányok iskolai oktatásáról, miképpen szól az ábécé „lányul”, mi a különbség a lányoknak és a fiúknak szóló tankönyv között, illetve hogyan érvényesült a „lányoknak kevesebb is elég” elv.
Az ötödik egység (Aranyemlékű középkor) a középkori legendák világába vezet vissza. A legfőbb vizsgálati téma a legendahasználat. A bollandista olló – avagy a poézis kimetszése a legendából című tanulmányban a szerző arra keresi a választ, hogy a legenda felhasználásakor mit és miért, hogyan vág ki, be, össze a felhasználó, és mi lesz ennek az eredménye. Kiemeli, hogy az olló képe egyszerre jelent megtisztítást, szelektálást, átszerkesztést, sorrendbe vágást és eltávolítást. A kora újkorban a hitelességre való törekvés, a történelmi hűség, a dokumentálás a fő cél. Ennek a célnak megfelelően újramesélik a régi legendákat. Bizonyos műfaji sajátosságok ennek következtében egyszerűsödnek, elmaradnak. A második tanulmány (A specifikum megmutatkozása Szent Erzsébet liturgikus tiszteletében) arra mutat rá, hogy Szent Erzsébet egyénisége, egyedisége hogyan mutatkozik meg, alakul át különféle műfajokban: legenda, zsolozsma, himnusz, ének. A harmadik tanulmány a szegénység, a szükség és az értelmiség fogalmainak meghatározásához nyújt szempontokat (Kódex és ágytakaró: „kik őneki igen szűkösök valának”). A szerző Szent Domonkos és Szent Ferenc szegénységét, amor paupertitasát állítja párhuzamba. Felteszi a kérdést: mit jelent a szegénység és a szükség? Kétféle szegénységet különít el: morális és szociális szegénységet. A szegénység a belső hozzáállás kifejezője. Domonkos legendájából két jelenetet emel ki: az ágytakaró odaajándékozását és a könyvek eladását a szegények megsegítésére. Az ágytakaró eladása jelképes cselekedet: az alamizsnálkodáson kívül az aszkézis kifejezője. A könyv mint tárgy, az olvasás, a tudomány, a Szentírás tanulmányozása átszövi az egész Domonkos-legendát. A könyv az értelmiségi kifejezője. Arról is olvashatunk, hogyan ülteti át magyar kultúrkörbe ezt a szemléletet a felhasználó. A negyedik tanulmány a Codex Aureus leírását tartalmazza a kódexleírások új szempontjainak figyelembevételével. A záró írás (Bencés emlékezések – Cluny 1100 éve) a bencés rend történetét foglalja össze, különösen Aniane-i Szent Benedek (750–821), a rend második alapítója szellemiségét, hatását.
Egyetemi Műhely Kiadó, Kolozsvár, 2015
