250 éve publikálták a teljes Halotti beszédet

A legelső összefüggő magyar szöveg, a Halotti beszéd és könyörgés valamikor III. Béla magyar király idején íródott: elsőként Pray György jezsuita szerzetes számolt be róla 1770-ben, majd egy évvel később az ő rendtársa publikálta teljes egészében a szöveget – ennek idén éppen 250 éve. Az egész csodája nem csak abban rejlik, hogy hogyan írtak le jellegzetes magyar hangokat úgy, hogy a magyar ábécé akkor még nem is létezett, hanem abban is, hogy egy több mint 800 éves szöveget ma is egészen jól értünk, el tudjuk olvasni. Az első ránk maradt, összefüggő magyar írás érdekességeiről csemegézünk most egy kicsit az évforduló kapcsán.

A Pray-kódex valamikor a 12. század végén keletkezett: felfedezőjéről és tanulmányozójáról, Pray György jezsuita szerzetesről nevezték el, aki a 18. század derekán hozta nyilvánosságra a középkori írásokat. Ebben, különböző liturgikus, vallásos, latin nyelvű szövegek mellett megbújik egy oldal, amit minden nehezen értelmezhetősége ellenére nem lehet sóhajtás, meghatottság nélkül elolvasni: ebben a sok latin közé bújtatott kis szövegben a több mint 830 évvel ezelőtti magyar nyelven szól hozzánk valaki. Latiatuc feleym ʒumtuchel mic vogmuc. ýſa pur eſ chomuv uogmuc. Azaz: Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isȧ, por ës homou vogymuk.

A története végtelenül egyszerű: valamikor 1192 és 1195 között valahol, a magyar királyság területén meghalt egy ember és eltemették. Nem tudjuk, hogy ki lehetett az illető, minden esetre a temetésén szokás szerint elbúcsúztatta a pap, a latin nyelvű liturgián belül egy magyar nyelvű beszéddel, amit minden jelenlévő megérthetett – hangzik el a Magyarország története című, Nagy György által a Magyar Televíziónak készített történelmi dokumentumfilm-sorozat hatodik részében (2011-ben készült – szerk.). A szertartás után vagy maga a temetést végző pap vagy egy, a liturgikus szövegekben szintén jártas társa emlékezetből leírta a halotti búcsúztatót és amely elsősorban a paradicsomi bűnbeesés történetéről szól. Ádámnak megparancsolja az úr, hogy ne egyen a tiltott almafáról, mert meghal. Ádám azonban: Hȧdlȧvá holtát terömtevé Istentűl, gye feledevé. Engedé ürdüng intetüinek, ës ëvék az tilvot gyimilcstűl. Ës az gyimilcsben hȧlálut evék. Vagyis: Hallá holtát teremtő Istentől, de feledé. Engede ördög intetének, és evék az[on] tiltott gyümölcstől, és az[on] gyümölcsben halált evék.

Főként, ha a magyar ábécé betűi szerinti átírást olvassuk. Számos szavat, nyelvtani elemet belőle mind a mai napig használunk. Ez pedig egyáltalán nem magától értetődő, természetes, hiszen ismerjük a mondást, miszerint Shakespeare eredeti nyelvezetű drámáit az átlagos műveltségű, mai angol napjainkban (kis túlzással) csak szótár segítségével tudja elolvasni, megérteni, mert annyit változott a nyelvük több mint négyszáz év után. Ezzel szemben a magyar kétszer annyi idő alatt sem torzult el az érthetetlenségig.

Pintér Jenő (a 19. és 20. sázadban élt és munkálkodott) történész magyar irodalomtörténeti sorozatának első kötetében (A magyar irodalom a középkorban, 1930, Budapest, A magyar irodalomtörténeti társaság kiadása) ír a Halotti beszédről. Ahogy olvasgatjuk a szöveget, önkéntelenül is felmerül az emberben: jó, értjük, értegetjük, de tényleg így beszéltek eleink 800 évvel ezelőtt? Pontosan így hangzott a hétköznapi magyar beszéd a piacon vagy a király udvarában? A történész szerint azért ez nem teljesen valószínű, hiszen, mivel akkoriban az írásbeliség gyakorlatilag csak latinul folyt, tehát sem magyar ábécé, sem magyar nyelvtan vagy helyesírási szabályok nem léteztek akkoriban, így, mit tehetett az írástudó egyházi ember: megpróbálta a latin ábécé betűivel valahogyan leírni olyan magyar hangokat, kifejezéseket, amelyeket az őseink még Ázsiából hoztak magukkal. A fentiekben olvasható példák jól mutatják, hogy a mai ábécénk szerinti átirata a szövegnek nem csak könnyebben olvasható, de könnyebben értelmezhető is számunkra. „Képzelhetni nehéz helyzetét, mikor egyik-másik magyar hangra több betűt is talált a latinban, viszont számos magyar hangra egyáltalában nem akadt latin betű s így a kolostorában elszige­telten írogató szerzetesnek magának kellett a speciális magyar hangokra az új betűket vagy betűösszetételeket kitalálni” – írja Pintér Jenő.

A történész azt írja: a Halotti beszéd az akkori magyaroknak csak egyik nyelvjárását mutatja be, így valószínű, hogy például a „szümtükkel” és „pur” kiejtés mellett megvolt más vidékeken a „szömtökkel”, azaz a szemetekkel és a por kiejtés is. Pintér Jenő azt mondja, könnyen lehet, hogy a szöveget idegenajkú írta, így nemcsak kiejtésében, hanem ragozásában is lehetnek hibák és hiányok. Ezek alapján az is lehet, hogyha ma összefutnánk egy körülbelül 820-830 éve élt ősünkkel, lehet az elképzeltnél jobban megértenénk egymást. A kódexben a magyar búcsúztató után szerepel egy elemeiben, szövegében nagyon hasonló latin egyházi írás, tehát ez valószínűleg támpontot adhatott a Halotti beszéd írójának a saját szövege papírra vetésekor: a szerzőt egyébként Pintér bencés szerzetesként említi. A második rész egy imádság, ami ugyanakkor szokványos volt abban a korban: a hagyományosan Könyörgésnek nevezett résznek latin eredetije megtalálható számos középkori kódexben. Nyelvjárási szempontból a szöveg dunántúli eredetű és erősen érezhető rajta a magyar nyelven akkoriban végbemenő szlávos hatás („… az első magyarországi keresztény hittérítők jelentékeny részének szlovén eredetére vallanak.”)

Lehetséges, hogy valamelyik idegenajkú pap kisegítésére jegyezték bele a magyar beszédet a latin szertartáskönyvbe, hogy a magyarul nem tudó lelkész felolvashassa vagy megtanulhassa a szövegét. Valószínű, hogy a beíró sem tudott tökéletesen magyarul. Abban az időben a hazai kolostorok tele voltak külföldi szerzetesekkel, és a magyarországi nem magyar ajkú lakosság közül is sokan felnőtt korukban álltak be egy-egy szerzetbe, amikor már nehezen ment a nyelvtanulás. Maga a szertartás és a beszéd elmondása a következőképen történt. A halottat a templomból kivitték a temetőbe, a nyitott sírt a pap szenteltvízzel meghintette, égő tömjénnel megfüstölte, utána a halottat imádkozás közben leeresztették a sírba s ekkor következett a halotti beszéd a körülálló nép anyanyelvén. Előtte és utána latinul folyt a szertartás, csak a hívekhez intézett beszédet mondták magyarul. A beszédben a gyászoló gyülekezetét a keresztény életre buzdították, egyben felszólították az egybegyűlteket arra, hogy imádkozzanak az elhunyt lelki üdvösségéért. Egyházi szemmel nézve a Halotti Beszéd második része nem Könyörgés, hanem egyszerűen szerves része a temetési beszédnek, még pedig az imádságra való felszólító része.

A Pray-kódexet, benne ezzel a kinccsel ma a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzik. A díszmásolatát (amit az Országos Széchényi Könyvtár szakemberei készítettek el) kapta ajándékba Ferenc pápa a magyar kormánytól az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmával. Erről ITT írtunk.