1921. november 27-én, száz évvel ezelőtt e napon született a katolikus magyar líra egyedülálló csillaga. Vannak rajta kívül katolikus költőink, mégis az ő költészete mindenen túli, mert a szó szoros értelmében vett túlit tudja olyan egyszerűen, mégis olyan művészi szinten megfogalmazni, ahogy nagyon kevesen. Érzékenysége pedig nemcsak teológussá, hanem misztikussá avatja. A szentmiséről írta: “Ha van dráma, ami megtörte az időt – s valóban megtörte –, úgy ez az. Jézus áldozatának története, időtlen centrumában az Utolsó vacsora asztalával, melyen nemcsak az Ószövetség kapott új értelmet, de örök és isteni formát a magányos, elhagyatott szenvedés is, ami még hátravolt a kereszten.” (Az Evangélium és a szentmise) Esszéiben érhetjük tetten a teológus misztikust, aki verseibe a létezés lényegét tömörítette. Halála és születési évfordulója kapcsán művészetének lényegét próbáljuk összefoglalni, de mindeközben arra biztatjuk olvasóinkat, erről teszünk tanúságot összeállításunkkal: Pilinszky művei napi-heti olvasmányként az örök jelenben vannak velünk.
Pilinszky Jánosra emlékezünk ebben az évben, akinek születési és halálévfordulója is idén van. Költészete ikonikussá vált a magyar irodalomban, feldolgozott témái első olvasásra egyértelműnek látszanak, de valójában mélyebbről indulva és lényegébe belemenően olvasva, műveit közel sem egyszerű értelmezni azokat. Életműve kiemelkedő helyet foglal el a második világháború utáni magyar irodalomban. Világlátomásában a század botránya, a holokauszt bizonyult döntőnek.
Fotó: Moldován Domokos
1921. november 27-én született Budapesten, nevelésében nagy szerepet játszott nagynénje, aki apácafőnöknő volt, a magyarországi szervita rend megalapítója. Majd a budapesti piarista gimnáziumban érettségizett, a pesti egyetemen jogot, majd magyar és olasz irodalmat tanult. 1941 és 1944 között a Szent István Társulat hetilapjának, az Életnek a segédszerkesztője. Behívták katonának 1944-ben, majd a németországi Harbach faluba került, ahol szembesült a koncentrációs táborok borzalmaival, a fasizmus szörnyűségeivel, ez a megrendítő élmény volt döntő hatással rá és későbbi költészetére. Trapéz és korlát címmel jelent meg első verseskötete 1946 májusában, ezután ösztöndíjasként több hónapot töltött Romániában is.
Ez a kötete kiforrott, tökéletes verstechnikai biztonsággal rendelkező költőként mutatja Pilinszkyt. A kötetből kitűnik költői létérzékelése és léttudata. Politikai-világnézeti okok miatt 1949 után kiszorították az irodalmi életből, nem publikálhatott verseket. Az Új Ember című katolikus hetilap belső munkatársa lett, majd 1959-ben megjelent a Harmadnapon című kötete, amely az újabb kori líra egyik legnagyobb teljesítménye s amely mai napig nagyon fontos. Átütő sikert ért el a szélesebb értelemben vett olvasóközönségnél a Nagyvárosi ikonok címmel 1970-ben megjelent gyűjteményes kötetével. Pilinszky az utolsó éveiben nyugtalansággal, zaklatottsággal volt tele, vidékre menekült, majd váratlanul halt meg Budapesten 1981. május 27-én.
Fotó: Fortepan/Hunyady József
A költő mélyen vallásos katolikus volt, ez magyarázatot ad arra, hogy miért a vallás, a katolicizmus felől közelít meg eseményeket és történéseket. Költészetében tükröződik sajátos kapcsolata Istennel, az átfordítás a transzcendens és jelenvaló között, illetve a túllépés az emberileg felfogható dolgokon. Ezeket mind a leegyszerűsített nyelvhasználattal éri el, amely nem negatívum, hanem annál inkább távlatok és látókörök megnyitását eredményezi, egy olyan befogadói attitűd alkalmazását, amelyben a megértés a transzcendens és a létező között mozog.
Egy interjúban katolikus költőként szólították meg, erről így nyilatkozott: „Költő vagyok és katolikus. Véleményem szerint a katolicizmus tulajdonképpen nem más, mint elfogadása annak, hogy az ember menthetetlenül térben és időben él. Azt, hogy »katolikus költő« vagyok, nem hiszem. Úgy gondolom, Assisi Szent Ferenc az utolsó katolikus költő. Mert a költészet sokkal inkább gyónás, mint prédikáció… De szeretnék katolikus költő lenni – a szónak abban az értelmében, hogy katolikus annyit tesz, mint egyetemes. Sokat gondolok Jézusra, bár mint minden igaz hívő, eretnek is vagyok. Mert aki nem hisz, csak az nem eretnek.”
Részlet Pilinszky János Tűnődés az „evangéliumi esztétikáról” című művéből, amely magába foglalja a költő elképzeléseit és egyszerűségét is egyben, így emlékezünk rá saját szavaival halála 40. évfordulójának évében és születése 100. évfordulóján. Sokszor eszembe jutott már, hogy van egy íratlan keresztény esztétika, amit leginkább „evangéliumi esztétikának” lehetne nevezni. Hulláma végigvonul az európai irodalomban, hat napjainkban is. Van aztán többek között egy másik művészeti-esztétikai vonal is, amit klasszikusnak nevezhetnénk, s amely időről időre megszüli a maga kánonjait. Az evangéliumi azonban megfogalmazhatatlan. Lényegében Jézus személyéhez kötött, példája Jézus, az a mód, ahogy egyedül ő tudott egyszerre hallatlan kritikával és szeretettel megvizsgálni egy elébe került »esetet«, emberi szívet, emberi nyomorúságot.
Ezekben a gondolataiban tisztán látszik hitvallása, költői szerepvállalása és vallási meggyőződése. A „költő vagyok és katolikus” kijelentésében pont az és kötőszón van a lényeg. Rokon tartalmú fogalmak, egyenlő rangú mondatrészek összekötésére használjuk a szót, ami Pilinszky felfogásában azt jelenti, hogy elhatárolja magát az költő és a katolikus szó egybeforrasztásától. Azt hangsúlyozza, hogy költői mivolta nem a katolikus valláshoz köthető, hanem mint katolikus hívő, költőként keresi a kenyerét. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert ezáltal verseit másképp is értelmezhetjük. Neveltetése révén beleszületett egy katolikus környezetbe, amelyet élete során próbált összeegyeztetni a verseivel is. Harmadnapon verseskötetének tartalmát végigfutva utalásokat találunk Jézus szenvedéstörténetére, feltámadására, egyházi műfajokra, bibliai fejezetekre. Sokat közülük egybeszövi a Németországban tapasztalt szörnyűségekkel, a koncentrációs táborok brutalitásával és elembertelenítő környezetével.
A passiót újraértelmezi a ravensbrücki táborban szenvedő zsidók szemszögéből, amelyet így fogalmaz meg a Ravensbrücki passió című versében: És nincs tovább. A többi már,/ a többi annyi volt csak,/ elfelejtett kiáltani/ mielőtt földre roskadt. Azt hihetnénk, hogy jézusi pozícióba helyezi a vers alanyát, azonban Jézus még utoljára felkiáltott Istenhez, a versben a kiáltás csenddé válik, a tragédia csendben történik.
Csendhez hasonló élményt közvetít a kötet címadó verse is: Harmadnapon, amelyet így zár: Harmadnapra legyőzte a halált. / Et resurrexit tertia die. A latin fordítást is használva, egy mára már halott nyelvvel hangsúlyozza a nincstelenséget, a kiszolgáltatottságot, az elembertelenedést, a halálnak azt a pillanatát, amelyben a csend uralkodik és a csend győz a halál felett a feltámadás fényében. Paradoxonba ütközünk, hiszen halott nyelven mondja el azt, hogy Jézus feltámadt.
