EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Jézus ezeket mondta tanítványainak a világ végéről: „Jelek lesznek a Napban, a Holdban és a csillagokban, a földön pedig kétségbeesett rettegés támad a népek között a tenger zúgása és a hullámok háborgása miatt. Az emberek megdermednek a rémülettől, miközben várják, hogy mi történik a világgal. A mindenség összetartó erői megrendülnek. Akkor majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkben nagy hatalommal és dicsőséggel.
Amikor mindez beteljesedik, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok.
Vigyázzatok, hogy el ne nehezedjék szívetek tobzódásban, részegeskedésben és az evilági gondokban. Így majd nem ér készületlenül benneteket az a nap. Mint a csapda, úgy csap le mindazokra, akik a földön laknak. Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik, és megállhassatok az Emberfia színe előtt.”
Lk 21,25-28.34-36
Advent első vasárnapjával új egyházi évet kezdünk. Ebben az évben főleg Lukács evangélista lesz az, aki vasárnaponként elkísér bennünket, és bevezet Jézus életének fontosabb titkaiba.
Bár a liturgikus év kezdetén vagyunk, a szentírási olvasmányok mégis a végső időre irányítják (ismét) a szemünket. Az evangéliumi szakasz az Emberfia eljövetelét írja le, de a második érkezés egybefonódik a világot ítélő és annak pusztulását hirdető prófétai képekkel.
Jézus első földrejötte rejtett volt: kevesen értesültek róla, és akik megtudták, azzal kellett szembesülniük, hogy majd minden hatalmi és teátrális pompa hiányzik ebből a jelenetből: a pásztorok hallják az örömhírt, de istállóban, jászolban fekvő kisdedet találnak látogatásuknál. A második eljövetel – ahogy azt a hitvallásban mondjuk – dicsőséggel történik: minden nemzet szeme előtt föltárulkozik Krisztus hatalma, és az ő előjoga lesz, hogy ítéletet tartson.
Szent Lukács evangélista szövegéből csupán néhány sort olvasunk föl az erről szóló időkről, de nagyobb összefüggéseiben a szöveg három korszakot különböztet meg. Az elsőt Jeruzsálem pusztulása jelzi, innen indul Jézus beszéde is. A templom díszei tényleg csodálatosak és méltóak Istenhez, de bármennyire is szépek, mégis csupán a látszatot hivatottak erősíteni. A jeruzsálemi templom és annak díszei is a pusztulás martalékává válnak. A földi elemek képtelenek Krisztus valódi dicsőségét szemléltetni.
A második korszak a nemzetek megítélése és, adott esetben, pusztulása. Ezt a részt eleveníti föl a vasárnapi szakasz. Azok, akik örvendeztek Jeruzsálem pusztulásán, azok, akik saját győzelmüket ünnepelték a választott nép szétszóródásának idején, mit sem sejtenek arról, hogy rájuk is ítélet vár. A nemzeteket megítélő események azonban kozmikus méreteket öltenek. A Nap és a Hold jelzik, hogy közel a vég, a tenger zúgása és a hullámok háborgása félelemmel tölti el a népeket. A második eljövetel minden nép számára hírül adatik – ezért a jeleknek is nagyokká kell lenniük. Ezután következik a harmadik korszak, Isten uralma, amely a menekülésé, az üdvösségé.
Miért kezdjük az egyházi évet a végső időkkel? Elsősorban azért, mert az adventi időszak Krisztus eljövetelének várása: nemcsak az első ünneplésére készülünk, hanem tudatosítjuk, hogy bekövetkezik a második is – hatalommal és dicsőséggel.
A világ végéről szólunk, mert minden cselekedetnek, minden tervnek, akár az emberé, akár az Istené, a maga igazsága a végén mutatkozik meg. Mindennek saját vége adja meg értelmét, értékét.
Az ember sem születésének dátumát nem tudhatja előre és nincs is hatalmában dönteni erről, sem halálának dátumát nem ismeri. Isten azért rejtette el szemünk elől ezeket, hogy jelenünknek adjon nagyobb hangsúlyt: az embert minden épp az adott pillanatban elkövetett tette ítéli meg, és Isten nem csak a végén, a határokon megmutatkozó lény, hanem az emberrel járó, hétköznapjaiban is támogató gondviselés.
A vég azonban nem a pusztulásé. Aki a nagy megpróbáltatásokban is kitart, annak szól az örömhír: Emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok. Az Emberfia előtt a végsőkig kitartók állnak majd meg, de az olyanok is, mint az özvegyasszony, aki két fillérét adta, Zákeus, aki megtért, akik jóval a jelek bekövetkezte előtt megértették, hogy minden esemény célja az üdvösség.
László István székelyszenttamási plébános
