Még nem egészen serdülő, de már nem is kisgyermek, a lázadó korszaknak még csak a küszöbén van, de az értékkeresés, a világkép kialakítása már megkezdődött: nehéz időszak a kiskamaszkor. Ha töretlenül képesek vagyunk biztonságérzetet teremteni a gyermek számára, nagyon nem ronthatjuk el. Ez viszont nem csak a szülő, hanem nagyszülő, rokon és pedagógus feladata egyaránt.
A kiskamaszkor körülbelül a 9 évtől a 13 évig tartó életidőszakot jelenti, bár manapság a szülők véleménye az, hogy az erre a korra jellemző viselkedésformák előre csúsztak. Ebben a korban a gyermek már érti a saját világát, viszont ez még a felnőttek által felépített világ. Azt tudja amit tanítottak neki. Ez azt jelenti, hogy nem csupán önmaga fedezte fel a környezetét, nem csupán önmaga strukturálja a világról, életről alkotott képét, hanem jelentősen szülők, nagyszülők, rokonok, tanárok, tanítók, esetleg olvasmányok által elmondott, kapott értelmezés szerint él a hétköznapokban a gyermek. Dr. Plesek Zoltán pszichológus, pszichoterapeuta elmagyarázza: mi, felnőttek a saját világképünket jónak, működőképesnek, helyesnek tekintjük, ezért, amikor átadjuk és a gyermek eltanulja tőlünk ezt a látásmódot, abban a pillanatban abszolút formában is értelmezi mindazt, amit lát, érzékel. A „kell” sémáját húzza rá mindenre: egyes helyzetekben így kell viselkedni, így kell reagálni, így kell történnie a dolgoknak, és mindezeknek az előre megszabott következménye lesz. Felnőttként mi már értjük, hogy nem egészen így működik a világ, viszont egy általunk nevelt kiskamasz a maga korában még nem érti azt, hogy bizony nem minden úgy történik a nagybetűsben, mint ahogyan azt általában elvárnánk. Másrészt pedig, amit sok szülőnek tudatosítania kell, hogy egyetlen gyermeket sem egy személy, illetve nem csak a szülők nevelnek. Egy gyermek környezetében számos más embertípus is megfordul, akik hitelesek a gyermek szemében, így a szülő nevelő világképe a többi, ugyancsak gyermeket nevelő személy nézeteivel párhuzamban épül be a kiskamasz tudatába, viszont ezeknek az értékrendszereknek az ellentmondásaira a gyermek még nincs felkészülve.
A biztonságot nyújtó felnőttre hallgat
A szakember elmondja: ebben a korban a gyermek még alapvetően bízik a felnőttben, ők azok, akik továbbra is a biztonságot jelentik a számára, ezért, amit a felnőtt tesz, azt alapvetően jónak, követendőnek látja. Viszont ellentmondásos értékeket közvetítenek a felnőttek, és korántsem egyértelmű, hogy a gyermekben melyik világkép fog inkább dominálni. A kiskamasz elsősorban a biztonságot keresi, és amelyik személy biztosabb, stabilabb világképet nyújt a gyermek számára, ez lesz a meghatározó abban, hogy majd kinek a véleménye szerint cselekszik.
„De mi van akkor, ha az anya és apa világképe részben eltér, vagy elvált család esetében a két szülő értékrendje szembekerül egymással? Az is ugyanilyen fontos, hogy mit jelent a pedagógus szerepe, aki egy teljesen külön világban oktatja a gyermeket, aki erre a korára már megtanulta, hogy a napjának majdnem felében nem a szülei biztosítják számára a biztonságot, hanem az iskola, a tanítók vagy tanárok. Ezért, ha az oktató képes biztonságérzetet kelteni a tanulóban, akkor a véleménye szent lesz a gyermek a szemében. Ezzel a szülők is sokszor szembesülnek: mondhatnak ők bármit adott témáról, a tanár véleményétől nem tudják eltéríteni csemetéjüket” – részletezi a pszichológus. Hozzáteszi: gond csak akkor van, amikor a gyermek különböző élethelyzeteiben, azaz otthon, a baráti társaságban vagy az iskolában nincs legalább egy olyan személy vagy világkép, ami vagy aki biztonságérzetet nyújt. Ugyanakkor ezek a gyerekek már nem olyan kicsik, hogy könnyedén félre lehessen őket vezetni, ebben a korban felismerik az állandóan hazudozót, a manipulatív, megbízhatatlan felnőttet, aki folyamatosan, minden önálló fejlődés szükségességét figyelmen kívül hagyva, szinte már erőszakosan a saját érdekei szerint terelgetné a kamaszodót. Az ilyen felnőtt mellett a gyermek nem érzi magát biztonságban, ami viselkedésbeli vagy érzelmi gondokhoz vezet. Csak olyan esetben lesznek meghatározóak az ilyen személyek egy serdülés küszöbén álló fiatal világképének kialakulásában, ha nincs más felnőtt az életében, akiben ténylegesen megbízhat.
Arra a felnőttre hallgatnak, aki a biztonság, stabilitás érzetét nyújtja. Ez lehet szülő, tanár, nagyszülő is. Szülőként fontos figyelembe vennünk, hogy ebben a korban már a pedagógusok is alakítják a gyermek világképét. / Illusztráció: Pixabay
Ebben a korban gyermekeknek nagyon alacsony a frusztrációt tűrő képességük. Nagyon rosszul viselik a kudarcot, rosszul tűrik a saját és mások hibáit egyaránt, ami nagyon gyakran vezet stresszhez, akár depresszióhoz, komoly szorongáshoz. Ő úgy gondolja, hogy a történések a „ha … akkor” mentén történnek, ezért számára a következmények véglegesnek tűnnek. Felnőttként már tudjuk, hogy a világ nem mindig igazságos, a következmények nem mindig magától értetődőek, de a gyermek még elvárja, hogy úgy működjön a világ, ahogyan azt az otthoniak alapján elképzelte, és nem tud mit kezdeni sem magával, sem a környezetével, amikor a dolgok másként alakulnak. A pszichológus kifejti: egy ilyen szembesülés alkalmával nem úgy gondolkodik, mint egy érett felnőtt, hogy lehet, az én elgondolásommal volt a baj, újra kéne elemezni, megkeresni a hibákat a kudarchoz vezető úton és javítsuk ki, kezdjük újra, oldjuk meg. Ehelyett ilyenkor a kiskamasz világról alkotott képe és az önbizalma is összeomlik, hiszen otthon csak „egydimenziós” világképet kapott, nincsenek alternatívái egy-egy helyzet kezelésére. Ebben a korban a gyermek nem tud egyedül szembenézni egy kudarccal, az önbizalom megrokkanása esetén szakemberi beavatkozásra lehet szükség, a változás folyamata hosszabb ideig is eltarthat. Egy kiskamasz egyedül még nem tudja újra strukturálni magában a világot, nincsenek különböző változatai, opciói – ezekre a felnőttek tudják rávezetni. Ha viszont családban éri a kiskamaszt az elutasítás, például szülőként mondogatom neki, hogy ha nem így vagy úgy viselkedsz, nem is vagy az én gyermekem, rossz vagy, akkor a gyermek a létalapjában inog meg, megszakad a biztonsághoz való kötődése. Amíg a gyermek úgy érzi, hogy rosszat tett, tehát rossz volt, és a családban náluk nem szeretik a rosszat, addig elhiheti, hogy ő nem érdemli meg a szeretetet. A szeretetlenség érzete pedig akár a depresszióba taszíthatja a gyermeket. Ez nem azt jelenti, hogy a jól fejlett kiskamasz nem viselkedhet meggondolatlanul. Sőt ezekre a kísérletekre szüksége van a fejlődéshez.
„Ha magára hagyjuk, mert úgy érezzük, nem elég hálás a gyermek, mert nem úgy viselkedett, ahogy elvártuk volna, pedig mi mindent megadunk neki, azzal a gyermeket gyakorlatilag tönkretesszük. Ha például szülőként csalódottak vagyunk a gyermekünk láttán, mert nem úgy focizik, sportol, nem úgy tanul, ahogy elvárnánk, esetleg túlsúlyos, és ezt a kiskamasszal is éreztetjük, azzal tehetetlenségbe, később depresszióba, akár öngyilkosságba is kergethetjük. Ezzel csak a gyermeket kínozzuk anélkül, hogy meglenne a megoldása a változtatásra. De ugyanúgy iskolai kudarcok, a társai által okozott komoly kirekesztés is a klinikai szintű szorongást, az öngyilkosság kockázatát jelentheti” – hívja fel a figyelmet a szakember. Ha gyermekünk komoly kudarccal szembesül ebben a korban, mindenekelőtt szeretetet és biztonságot kell neki nyújtani: a kamaszodónak éreznie kell, hogy védelmet élvez a nehézségekkel szemben, önbizalom híján ugyanis nem fog működni a kezdeményező képessége, sem az ereje a probléma megoldására vonatkozóan. Ha pedig nem kapja meg a biztonságot, máshol, nem megfelelő környezetben fogja megkeresni. Amikor azt látjuk, hogy olyan kudarccal szembesült amiben tehetetlenül szenved, vegyük ki abból a környezetből, ahol minden erre a negatív tapasztalatra emlékezteti, vegyük ki akár egy napra az iskolából. Amikor pedig már újra azt érzi, hogy ő szerethető, értékes ember, akkor kezdhetjük el rávezetni az alternatív problémamegoldásokra, elemzésre, a lépésről-lépésre történő kibontásra, de akár szakember segítségét is kérhetjük abban, hogy feldolgozzon családi, iskolai vagy kortársai által okozott traumákat.
A kiskamaszok még nem tudnak egyedül megküzdeni a kudarccal, még nem hagyhatjuk, hogy teljesen egyedül döntsenek, és megtapasztalják annak következményeit, ráérünk ezzel serdülőkorban is. / Illusztráció: Pixabay
Képességeinek megfelelően küzdjön!
Dr. Plesek Zoltán elmondja: egy kiskamasz már több éve iskolába jár, ugyanakkor az oktatási közeg egy teljesen különálló, szülőktől független környezet, ahol önállóvá kell válnia a gyermeknek is, lehetőleg egy pedagógus segítségével. Az oktatók sokszor túlterheltek, és az sem mindegy, hogy mekkora a törés az otthoni és iskolai közeg között: ha például otthon kritizálják a tanárt, az oktatást a családban, összezavarodik a gyermek. A pszichológus azt tanácsolja: szülőként oda kell figyelnünk arra, hogy a pedagógusokban tudjon bízni a gyermek, viszont napjainkban a szakemberek, intézmények iránti általános társadalmi bizalom nagyon alacsony, aminek ugyanakkor oka is van, hiszen komoly szakmai kudarcoknak vagyunk sokszor szemtanúi. Ennek ellenére, ha a két világ élesen ütközik a gyermek fejében, az önbizalma kerül veszélybe, mivel a szülők állandó, a rendszert, az oktatást, az oktató személyét érintő kritikái miatt már nem érzi magát biztonságban az iskolában, így elveszti a bizalmát. A pszichológus javaslata szerint szülőként nem elég csak elvárnunk az odafigyelést a tanító részéről, de át is kell adnunk ezt a szerepet a számára a gyermek iskolai idejére. Ugyanakkor az iskolában is félrecsúszhatnak a dolgok, legtöbb esetben túl sok tanuló jut egy oktatóra, szülőként ezt is tudomásul kell, hogy vegyük. Elsősorban a szülőnek kell a gyermeke fejlődését figyelemmel követnie, és eljöhet az a pillanat, amikor a szülő jogosan fogalmaz meg az intézménnyel szemben álló véleményt, de a cél valahol mindennek a meg- és átbeszélése kell, hogy legyen, hogy az oktatás terén visszakapja az iskola az irányítást a gyermek felett.
Napjainkban tényleg úgy tűnik, hogy korábban válnak kiskamasszá, majd kamaszodnak a gyermekek, mint amikorra a felnőttek ezt várnák. A pszichoterapeuta elmagyarázza, manapság mi, felnőttek is túlterheltek vagyunk, a munka, a hivatás megpróbál minden erőt kisajtolni belőlünk, így kevesebb időnk jut a gyermekre a kelleténél, egy krízishelyzetben lévő gyermek azonban érzi a szükségét valamiféle változásnak, személyes fejlődésnek, és meg is lépi ezt: kamaszodni kezd.
„Egy kiskamasznak a számára megküzdhető feladatokkal kell szembesülnie. A szülőnek engednie kell, hogy gyermeke egészséges kockázatokat válalljon, különben a gyermek kudarctűrő képessége ijesztően alacsony lesz, önbizalma később könnyen összeomlik. A győzelem lehetőségét is meg kell teremteni a gyermeknek, hogy amiben jó, amiben akar, abban tudjon fejlődni, de meg kell védeni olyan küzdelmi helyzetektől, amelyek túlterhelnék, és ahol nagyon kicsi az esélye a győzelemre. A kiskamasz a maga határainak megfelelő kihívásokkal kell, hogy szembenézzen. A legfontosabb, hogy személyiségének fejlődése, egészsége a biztonságérzetén múlik” – szögezi le a szakember.
Egyedül még nem tudja feldolgozni a kudarcot
Plesek Zoltán emlékeztet: szülőként gyakran nem szeretünk szembesülni gyermekünk lelki zavaraival, mert egyrészt fájdalmas, másrészt úgy érezzük ezek saját hibáinkra is rávilágítanak. Sokszor legyintünk, mondván egy gyermeknek még nincsenek valódi problémái, de a valóság az, hogy igenis megtapasztalhatja az elutasítást, az önértékelés összeomlását, a biztonságtól való elszakadást, amitől depressziós lehet, vagy öngyilkosságot is megkísérelhet. Ilyen esetben lehet az az érzésünk, hogy „csak” fel akarja hívni magára a figyelmet, de a kockázat attól még valós. Valóban jelzi ilyenkor a gyermek, hogy vele valami nincs rendben, adott esetben pedig balesetek bekövetkezhetnek.
„Olyan esettel is találkoztam, amikor a szülő a gyereke életén vezette le a saját keserűségeit, csalódásait, azt mondva a gyermeknek, hogy te vagy az életem hibája, már bánom, hogy megszülettél, nem vagy az én fiam. A gyermek visszatérő öngyilkossággal próbálkozott, túl egyéb testi és érzelmi zavarokon. Ha kudarccal szembesülő gyermekünk mellett támogatóként akarunk jelen lenni, oda kell figyelnünk, hogy első lépésként rögtön ne lekorholjuk, hanem azt közvetítsük felé, hogy így is szeretjük. Nem a viselkedését szeretjük, hanem őt magát. Támogatóan kell mellé állnunk, mert egyedül ebben a korban még nem tudja feldolgozni a nagy botlásokat” – hangsúlyozza a pszichoterapeuta.
Ha meg akarjuk előzni, hogy idejekorán megtapasztalják a depresszió mélységeit, a kiskamaszokat még vezetnünk, segítenünk kell, majd csak serdülőként kezdhetjük elengedni a kezüket. / Illusztráció: Pixabay
Gyakran elhangzik, hogy a mai gyerekek nem olyanok, mint a régiek, de az is igaz, hogy a mai szülők is egészen másként nevelnek, mint az őket nevelők, hiszen a világ, a környezet is sokat változott. A pszichológus rámutat: az internet és technológia világában a minket előzönlő információ mennyisége mindenkit meghalad. Ma már a tudás nem az információhoz való hozzájutáson múlik, hanem azon, hogy hogyan tudunk szelektálni: a helyest a helytelentől, a felületeset az alapos tudástól, a manipulatívat a tájékoztatótól kell elválasztanunk. Nem könnyű felnőttként az optimális tudáshoz hozzájutnunk a túláradó információáramlat miatt, ami minket, felnőtteket is összezavar, rengeteg energiánkat felemészti. A mindenhol ott kell lenni, mindenkivel kapcsolatot kell tartani gondolkodás miatt a figyelmünk szétszóródik, a gyermek könnyen kicsúszik a figyelmünk alól, másrészt ő is azt látja, hogy egyszerre nem egy dologra koncentrálunk teljes erőbedobással, és le is utánoz minket: házi feladat készítés közben piszkálja a telefonját. Ha a felnőtt szétszórt, a gyermek is az lesz, ha nem lát önfegyelmet, nem is fogja gyakorolni. A ránk nagyon figyelő kiskamasszal ugyanakkor értő kommunikációt kell folytatnunk: a felnőttnek kell leereszkednie a gyermek értelmi szintjére. Mivel számos helyről éri tájékoztató inger, figyelnünk kell arra, hogy mindez ne legyen kusza, összezavaró számára. A felnőtt feladata, hogy a gyermek fejében segítsen rendet teremteni. Plesek Zoltán azt mondja: nagyon fontos, hogy ez nem azt jelenti, hogy el kell zárni például a szexuális neveléstől, vagy más bonyolult problémáktól, hanem arra kell figyelni, hogy egyértelmű, strukturált, koherens és a korának megfelelően megérthető információkat kapjon. Segíteni kell a gyermeknek megszűrni mindazt a tudást, amiből építkeznie kell.
