OLVASMÁNY Jeremiás próféta könyvéből
Ezt mondja az Úr: „Kitörő örömmel örüljetek Jákobon, örvendjetek annak, aki első a nemzetek között. Dicsőítsétek, hirdessétek és mondjátok: »Az Úr megszabadította népét, Izrael maradékát.« Íme, visszahozom őket észak földjéről, és összegyűjtöm őket a föld határairól. Mindnyájukat összegyűjtöm: a vakokat és a sántákat is, a várandósokat és a szülő anyákat is. Nagy sereg lesz, amely ide visszatér. Könnyek között jönnek, fohászkodás közt vezetem őket vissza. Forrásvizekhez vezérlem őket, sima ösvényeken, nehogy elessenek. Mert atyjává lettem Izraelnek, és Efraim az én elsőszülött fiam.”
Jer 31,7-9
EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Abban az időben tanítványaival Jézus Jerikóba érkezett. Amikor tanítványainak és nagy tömegnek a kíséretében elhagyta Jerikót, egy vak koldus, Timeus fia, Bartimeus ott ült az útszélen. Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni: ,Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Többen szóltak neki, hogy hallgasson, de ő annál hangosabban kiáltotta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!”
Jézus megállt és így szólt: „Hívjátok ide!” Odaszóltak a vaknak: „Bátorság! Gyere, téged hív!” Az eldobta köntösét, felugrott és odament Jézushoz. Jézus megkérdezte: „Mit akarsz, mit tegyek veled?” A vak ezt felelte: „Mester, hogy lássak.” Jézus erre így szólt hozzá: „Menj, a hited megmentett téged.” Az pedig nyomban visszanyerte látását, és követte őt az úton.
Mk 10,46-52
A vak Bartimeus esete kedvenc szentírási helyeim közé tartozik. Annak idején ez volt az első újszövetségi rész, amelyet az egyetemen elemeztünk, de ezen gyakoroltam a Jézus-imát is, amelyben az imádkozó a vak koldus kérését ismétli a ki- és belégzés ritmusára: Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!
Az első olvasmány és az evangélium szövege csupa örömmel tölti a mai vasárnapot. Jeremiás próféta szemei előtt ott van a fogságból hazatérő tömeg, amely a megszabadulás ujjongásával vonul haza. Ebben a tömegben a sánták, a vakok, a várandós asszonyok és szülés előtt álló anyák vonulnak – mind olyan emberek, akiket betegség vagy egyéb testi gyengeség akadályoz abban, hogy előbbre jussanak. A vakság a Leviták könyvében első helyen szerepel a papi szolgálat vállalásának akadályaként. Itt azonban a kilátástalan helyzetet hivatott jelölni, amellyel egy úton levő ember szembesül, ha szeme nem segíti a helyes irány megtalálásában. Mégis ez a sokaság örvend, mert megszabadult végre a fogságból, mert Isten ajándéka olyan nagy, hogy a test minden törékenységét fölülmúlja.
Bartimeus a fogságból hazatérő emberek örömének lesz újszövetségi példája. Azt írja róla Szent Márk, hogy az út szélén üldögélt. Abban a korban nem volt ritka látvány, hogy vak emberek vártak tehetetlenül a rajtuk könyörülők alamizsnájára, segítségére. A befejezettlen múlt (infectum) arra utal a szövegben, hogy ez Bartimeus állapota: nem csak akkor volt véletlenül ott az út szélén, hanem ez volt állandó szokása. Nem léphetett rá az útra, nem haladhatott előre, mert vaksága megakadályozta ebben. Úttalan, kilátástalan, céltalan ember volt, hétköznapjainak egyetlen örömeként csupán annyi maradt neki, hogy a maga elé terített ruhájára az emberek élelmet vagy alamizsnát dobtak. Élete egy állókép, egy – mondhatnánk cinikusan – csendélet.
Mégis ő az első az evangélium szövetében, aki Jézusban valami többet „lát” egy vándorprófétánál. Dávid örököseként felismeri benne a Messiást. Vak létére azt látja meg benne, amit még maguk az apostolok is csak nehezen ismernek fel, pedig őket nem akadályozza egy testi hiányosság.
Jézus szavára az egész állókép átalakul csupa mozgássá, csupa dinamikává, örömmé. A vak ember eldobja a köntösét – szakít a koldus múltjával, nincs szüksége már az adományok gyűjtésére szolgáló „munkaeszközére”. Aki eddig üldögélt csupán, egyszerre felugrik, és jár – odamegy Megváltójához. Bármennyire valószínűtlen ez a kis jelenet, mégis mesterien fejezi ki a megváltott ember örömét: a bizalom, a hit nagyobb bátorságot ad, mint maga a látás. Bartimeus már akkor más ember lesz, amikor Jézus csupán hívja őt, de még a vakságát nem gyógyította meg.
Mintha az átalakulás meglepné, Jézus ráveszi, mondja ki legmélyebb vágyát. Mester, hogy lássak! Ez a nyelvtanilag rosszul megfogalmazott mondat épp spontaneitásában, eredeti őszinteségében válik az Újszövetség egyik legszebb felkiáltásává.
Jézus nem azt válaszolja erre, hogy, láss, hanem hogy, indulj, menj, szaladj! A vakság okozta tehetetlenséget a mozgás váltja fel. És Bartimeus megérti az Úr szándékát. Követte őt az úton – mondja róla az evangélium. Ez is befejezettlen múltban van: az útszélén ülő koldus immár Jézust követő emberré lesz. Azon az úton tart áldott orvosával, amely Jeruzsálembe vezet, a szenvedés és megdicsőülés helyére.
László István székelyszenttamási plébános
