EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Abban az időben: Zebedeus fiai, Jakab és János odamentek Jézushoz, és ezt mondták: „Mester, szeretnénk, ha megtennéd nekünk, amit kérünk.” Ő megkérdezte: „Mit kívántok, mit tegyek nektek?” Ezt felelték: „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk a bal oldaladon üljön a te dicsőségedben.” Jézus így válaszolt: „Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én iszom, vagy meg tudtok-e keresztelkedni a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem?” Azt felelték: „Meg tudjuk tenni!” Jézus így folytatta: „A kehelyből, amelyből én iszom, ti is inni fogtok, s a keresztséggel, amellyel megkeresztelkedem, ti is megkeresztelkedtek. De hogy a jobb és bal oldalamon ki üljön, azt nem én döntöm el. Az a hely azokat illeti, akiknek készült.” Amikor a többi tíz ezt hallotta, megnehezteltek Jakabra és Jánosra.
Ezért Jézus odahívta őket magához, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, és vezető embereik éreztetik velük hatalmukat. De közöttetek ez ne így legyen. Ha valaki közületek ki akar tűnni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.”
Mk 10,35-45
A Zebedeus fiak kérése, hogy jobbról és balról foglalhassanak helyet Jézus dicsőségében, őszinteségével lep meg. Míg a többség rejtegetni szokta ambícióit, mások titokban képzelődnek a hatalomról, dicsőségről, íme két ember, aki nyíltan vállalja: ő hatalomra törekszik. Olyan ez, mint a túl őszinte reklám, amely azt hirdeti: vásárolják meg a termékeinket, mert cégünknek nagy szüksége van a pénzre. Az emberek szándéka és a cégek szándéka is világos, mégis mindig kendőzik valamivel. Ha pedig egyszer csak nyíltan vállalják, mosolyt csalnak arcunkra.
A nagy emberek körül mindig kialakul egyfajta horda, a segítők, az asszisztensek, a csodálók, követők, akik csak egyvalamire várnak: hogy a nagyságból, a hatalomból egy kis fény rájuk is vetüljön. Nietzsche igen éles és megvető kritikával illeti azokat, akik a saját dicsőségüket az alkotóktól, az eredeti gondolkodóktól próbálják ellopni. A piaci legyekhez hasonlítja őket, akiknek vérük megsűrűsödött a mocsári élvezetekben, és a magas szellemtől várják állandóan az újat, hogy vérkeringésük szellemmel telítődjék, hogy tovább tudják élni zümmögő mélylétüket. A piac a társadalmi nyilvánosság színtere, ahol a pillanat sikere hódít. A piaci legyek feladata pedig nem más, mint a piacra vinni mindazt, amit az eredeti alkotóktól loptak el. A tömeg a közvetítőket dicsőíti, és elfeledi, hogy nem ők az igazi hősök, hanem a háttérben, magányban, rejtettségben gondolkodó alkotók. De a piaci legyek viszont kiválóan értenek ahhoz, hogy megnyerjék a tömegek jóindulatát: tudják, hogy a piacon a minél hangosabb, annál igazabb elve uralkodik, tudják, hogy mit akar hallani a nép, és azt adják neki. Mivel a tömeg csupán az állandóan újra, a feltűnőre, a szenzációra kapja föl a fejét, a piaci legyeknek egyrészt nagyszerű színészeknek kell lenniük, másrészt állandó időhiányban is szenvednek. Az őket csodáló tömegnek minden nap új szenzációra van szüksége, de a legyek képtelenek ezeket önmaguktól létrehozni. Ezért állandóan ott zümmögnek az alkotó mellett, hogy minél hamarabb nyújtson valami újat, valami látványosat.
A piaci legyek nem szeretik őszintén az alkotót. Irigyek rá, hogy őt nem tudja elkápráztatni a pillanatnyi dicsőség, képtelenek megérteni, hogy valaki a piaci előadásokon túl is meríthet örömöt és békét magának. Mivel képtelenek feljutni szintjére, megpróbálják lehozni őt, besározni. Elismerően nyilatkoznak arról, amiben nagy, de igazán csak akkor tüzesedik be a beszédük, ha valami hibát találnak benne. Mihelyt a nagysága mellett fölfedezik esendőségét, megnyugszanak, és vigasztalják magukat: ő sem jobb nálunk. Ha szembe dicsérik, az csak azért van, mert a dicséretből mindig visszahull valami arra is, aki dicsér. Hízelegnek, mert nem tudnak őszinték lenni hozzá. Kedves színben alakoskodnak, hogy elrejtsék izzó haragjukat.
A piaci legyek erkölcse a hatalom, a csillogás, a ragyogás minden munka nélkül. Opportunizmus, amely csak az elismerést keresi. Jézus nem utasítja vissza az ember „megdicsőülését”, az erre tett próbálkozásokat. De figyelmeztet, hogy ezen az úton nincsenek kibúvók, ezen az úton nincsenek rövidítések: meg kell szenvedni érte. És nem csupán a földi elismerésről van szó, hanem a mennyei dicsőségről is, ahová nem a piacon, hanem a húsvéti misztériumon keresztül vezet az út. Amikor Jakab és János a dicsőséget kéri, ő a kehely és keresztség jelképeivel válaszol. A kehely a szenvedést jelzi (Zsolt 75, 9), míg a keresztség, a vízben való alámerülés, a halált. Ezek a piac alternatívái.
László István székelyszenttamási plébános
