Tíz napja volt Magyarok Nagyasszonya ünnepe, akinek tiszteletére a máriaradnai templomban a Temesvári Egyházmegye területén elő magyarok összegyűltek. Ugyancsak ezen ünnep és Máriaradna volt a fókuszában a nagyváradi Szent Katalin-telepi plébánia vezetőjének, Vass Csaba CM-nek, aki biciklis zarándoklatra hívta a plébánia férfiait. A nem szokványos zarándoklatról ő számol be az olvasóknak, illetve két résztvevő is megosztja gondolatait.
Férfiakkal való beszélgetésből született meg a gondolat, hogy elzarándokoljunk biciklikkel Máriaradnára. A gondolatot megosztottuk a plébánia hirdetéseiben is, és pozitív meglepetés volt, hogy többen is vágynak a férfiak közül ilyen zarándoklatra. Indulás előtt egy héttel úgy tűnt, hogy tízfős csapattal indulunk útnak, aztán a járvány és egyéb váratlan körülmények is közbeszóltak, így az indulás napjára öten maradtunk, de annál lelkesebbek.
A keret adott volt: Szent József-év, Magyarok Nagyasszonya ünnepe, Páli Szent Vince, a lazaristák alapítójának ünnepe, amelyet plébániánkon szeptember 27-én ünnepeltünk. Ezek után már csak tekerni kellett.
A tekerés mellé minden napra volt egy gondolat Páli Szent Vincétől. Első nap Böcskei László püspök áldása után Nagyváradról tekertünk Pankotáig, ahol megszálltunk. A napi gondolat pedig a következő volt: Ráspolynak lenni Isten kezében. Elmélkedni lehetett azon, hogy én milyen eszköz vagyok Isten kezében. Mi a terve velem? Miért élek ezen a világon?
Második nap Pankotától tekertünk Máriaradnáig, zarándoklatunk céljáig, ahová a sajátunk mellett elvittük sokak kérését, szándékát, háláját. Jó volt megérkezni 145 km tekerés után és megpihenni a Szent Szűz oltalmában. Máriaradnától Zimándújfalu felé vettük az irányt, ahol a lazaristák hosszú ideig szolgáltak, és megálltunk a plébániatemplomnál, valamint a temetőben egy csendes imára Jani György lazarista testvér sírjánál, akit 39 évvel ezelőtt temettek el a helyi temetőben, de a hívek mai napig is szívükben hordozzák emlékét. Mutatja ezt az is, hogy sírján frissen locsolt virágok voltak. Zimándújfaluról visszatekertünk pankotai szállásunkra. Ezen a napon Szent Vince gondolata mentén arról lehetett elmélkedni, hogy kiért élünk ezen a világon.
Harmadik nap a Pankota – Nagyvárad távon tekertünk. Szent Vince életének vége felé azt mondta: „Sosem gondoltam, hogy nagy dolgokat viszek végbe, egyszerűen tettem, amit tennem kellett.” Egyszerűen tenni, amit tenni kell… – ezekkel a gondolatokkal tekertünk hazafelé. Megérkezve a Katalin-telepre, csendben megálltunk a Csodásérmű Boldogasszony előtt.
A zarándoklaton végig megtapasztalhattuk az Úr, a Szent Szűz és Nagy Testvéreink oltalmát. Időnként nagyon forgalmas utakon haladtunk, máskor szélben, sötétben, dombon felfelé vagy hidegben kellett tekerni, de minden problémamentesen ment. Természetesen a jóleső fáradtság és izomláz megvolt és még néhány napig talán meglesz, és valahányszor leülünk, vagy felállunk a napokban, eszünkbe jut a három napi tekerés. Összesen 332 km-t tettünk meg, és hiszem, hogy mindannyian egy életre szóló élménnyel gazdagodtunk.
„Először, amikor megláttam a Katalin-telepi plébánia Facebook-oldalán a hirdetést, kimondottan a biciklizés fogott meg benne. Az út elején zenét hallgattam. Rájönni arra, hogy miről is kellene ez szóljon, az nekem azzal a mondatoddal világosodott meg, hogy »azért eshetett volna egy kicsit«. Itt elindult bennem egy gondolatmenet, ami végül is rávezetett arra, hogy elsősorban a fizikai kihívást láttam ebben az egészben, de ez valójában egy egészen komplex dolog, mert lelki feltöltődés és egy nagy erőfeszítés is egyben. Itt egyik része nagyon jól működött, a lelki, de a testi erőfeszítést egy kis időjárási viszontagság teljesebbé tudta volna tenni. Mivel maradtam mindezek után? Sok elhatározással! Az egyik ezek közül az, hogy szeretnék még ilyen zarándoklaton részt venni!” (Jancsi)
„Nekem először is egy erősebb hitet adott ez a biciklis zarándoklat, mert érezni lehetett, hogy a jó Isten és a Szűzanya mellettünk voltak oda-vissza. A gondolat, amelyet szeretnék megosztani az, hogy bármilyen nehézségek vannak is az életben, a hit a legerősebb dolog, amely leküzdi azokat újból és újból, mert a jó Istennek terve van velünk, nem hagy el soha. Bár bűnös emberek vagyunk, néha-néha letérünk a jó útról, de ő megfogja kezünket, erőt ad, visszasegít, hogy mindazokat a terveket meg tudjuk valósítani, amiért a világra teremtett. Ezért tegyük, amit tennünk kell, még akkor is ha lehetetlennek tűnnek, mert igen, van Isten. Szeret minket és velünk van a világ végezetéig!” (Laci)
