Először 1991-ben rendezték meg az idősek világnapját, azóta minden év október 1-jén megemlékezünk a Föld mintegy hatszázmillió lakosáról. Így teszünk mi is, Ferencz Emese írásával köszöntjük az időseket. Az írás vezérgondolata az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus mottója: „Minden forrásom belőled fakad”. A rovat középpontjában az időskori spiritualitás áll, most erre a forrásra, az idősek Eucharisztiával való kapcsolatára összpontosítjuk gondolatainkat. A kongresszus véget ért, a hálaadás nem. Az Eucharisztia életünk csúcsa és forrása, kérdéseinkre válasz, hitünk és reményünk kifejezője.
Azért vettünk részt a világeseményen (akár személyes, akár a média által biztosított lehetőségek mentén), mert mindennapjainkat elképzelhetetlennek tartjuk hálaadás nélkül. Erősödésre, formálódásra vágytunk. Meg szerettük volna köszönni azt a sok jót, ami néha természetessé válik, de mégsem annyira természetes. A forrásnál voltunk, és hadd maradjunk ott. Te is, kedves idős olvasó, én is, fiatal író.
A kongresszus előtt néhány nappal egy késői műsorom keretén belül azokkal az idősekkel beszélgettem, akik öregen, betegen csak rádión vagy tévén keresztül tudtak bekapcsolódni az eseménybe. Nagyon készültek, várták, talán sokkal jobban, mint mi, akik el tudtunk menni. Többen kérték, hogy imaszándékaikat vigyük el, helyezzük az Oltáriszentség elé. Megtettük. Miközben javában zajlottak a katekézisek, tanúságtételek stb. üzenetek is bőséges számban érkeztek itthon maradt időseinktől. Meghatottak. Imádkoztak értünk, a zarándokokért, a kongresszus sikeréért. Míg mi dolgoztunk, töltődtünk és felemelkedtünk, ők imádságban kísértek bennünket. A forrásnál voltak úgy, mint mi. Jelenlétüket végig éreztük, érzéseiket számtalan alkalommal átvettük.
Hadd osszak meg ezzel kapcsolatban egy felejthetetlen élményt. A kongresszus utolsó előtti napján körmeneten vettünk részt. Százezrek csatlakoztak, vallották meg hitüket, adták át életüket az Oltáriszentségben jelen levő Krisztusnak. Énekeltünk, imádkoztunk. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy tömbház negyedik emeletének teraszáról egy idős néni hajol ki. Tekintetével követte a tömeget, gyertyát gyújtott, énekelt velünk. Nem tudtam levenni a szemem róla. Én néztem őt, ő nézett engem. Néhány másodperc volt az egész. Azt láttam, hogy szeme könnyes, megérintődött, megérintette őt az Oltáriszentség. A lényegre tekintett, mert minden forrása belőle fakad. Szeretném ezt a mély, időskori hitet. Szeretnék olyan keresztény lenni, mint ő. Jó lenne, ha mindannyian őszintén, tettetés, elvárás és monotonitás nélkül meg tudnánk és mernénk vallani ország-világ előtt, hogy Eucharisztia nélkül nincs élet, boldogság, hiteles szeretetmegnyilvánulás, sem semmi más.
A kongresszus ideje alatt és után azt tanultam az idősektől, hogy a másokért végzett imádság, valamint az Eucharisztia által felemelkedő lélek jelenti az egyetlen utat a zord, szürke és sokszor kilátástalan hétköznapokban. Telerakott, nehéz hátizsákot vittem, üressel tértem vissza nekik köszönhetően. Az itthon maradt idősek sziklaszilárd hite segített engem, fiatalt abban, hogy az életem nehéz köveit az Oltáriszentség elé helyezzem és ott hagyjam. Sikerült. Köszönöm.
Soraimat egy történettel zárom. Tanulságát, mondanivalóját ki-ki a maga számára szűrje le. André Frossard húszéves volt, amikor Párizsban egy barátjára várakozott, aki vacsorára hívta őt, s egy pillanatra betért a szemközti épületbe. A pillanatból percek lettek, s André megunta a várakozást, barátja után ment. Belépett a küszöbön. Az örökimádási nővérek kápolnájában találta magát, ő azonban nem tudta, hogy hol van. Azt sem tudta, kik és mik azok a nővérek, apácák. A kis kápolnában imádásra volt kihelyezve az Oltáriszentség, körülötte gyertyák égtek, előtte imádásban elmerült, sugárzó arcú emberek. Frossard közömbösen nézett körül a teremben. Figyelmét egy gyertya vonta magára. Addig nézte a gyertyát, míg megmagyarázhatatlanul megértette ezt a szót: lelki élet… Azután kiment a kápolnából. Az utcán már barátja várakozott rá. Nagyon elcsodálkozott Frossard kinézésén, aki két szóban magyarázta meg neki a vele történt csodát: Katolikus vagyok. Azután félve, hogy nem volt elég érthető, hozzátette: Katolikus, római katolikus, apostoli.
Ferencz Emese
