SZENTLECKE Szent Jakab leveléből
Szeretteim! Ahol irigység és önzés honol, ott zűrzavar van és mindenféle hitványság. A felülről származó bölcsesség először is tiszta, aztán békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalom tölti el és gazdag termést hoz, nem részrehajló, nem képmutató. Az igazság gyümölcsét békében vetik el azok számára, akik békét teremtenek. Honnan vannak háborúságok és veszekedések köztetek? Nemde onnét, hogy bűnös vágyak igyekeznek uralomra jutni tagjaitokban? Kívántok valamit, és nincs benne részetek. Öltök és irigykedtek, de semmit sem tudtok elérni. Harcoltok és háborúskodtok, de nincs semmitek, mert nem kértek. Kértek ugyan, de nem kapjátok meg, mert rossz szándékkal kéritek, azért, hogy bűnös vágyatokban elpazaroljátok.
Jak 3,16–4,3
EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Abban az időben Jézus és tanítványai átmentek Galileán. De Jézus nem akarta, hogy valaki megtudja ezt, mert a tanítványait készült oktatni. Ezt mondta nekik: „Az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de miután megölték, harmadnapra feltámad.” Ők nem értették ezeket a szavakat, de féltek megkérdezni. Ezután Kafarnaumba értek. Amikor már otthon voltak, Jézus megkérdezte tőlük: „Miről vitatkoztatok az úton?” Tanítványai azonban hallgattak, mert az úton egymás közt arról tanakodtak, hogy ki a nagyobb közülük. Leült, odahívta a tizenkettőt, és így szólt: „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenkinek a szolgája.” Aztán odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, majd magához ölelte, és ezt mondta nekik: „Aki befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.”
Mk 9,30-37
A mai szentlecke és az evangélium is az emberi lélek sötét berkeibe kalauzol bennünket. Szent Jakab apostol levele a háborúskodás és irigység gyökereit kutatja, és ezeket az emberi szenvedélyek rejtelmes bugyrából eredezteti. Szenvedélyek uralják az emberi lelket, olyan erők, amelyek bennünk laknak, de szégyelljük bevallani, nem szeretünk róluk beszélni, sőt nem is illik kiteregetni ezeket. A végtelen utáni vágyakozásunk megrontott megnyilvánulásai ezek. Egyre többet akarunk birtokolni, még többet fölhalmozni – és csodálkozunk, hogy nem jutunk vágyaink végére, hogy a sok is kevésnek bizonyul. Mert végessel próbáljuk a végtelent betölteni.
Az evangélium a hatalom utáni vágyat leplezi le még az apostolok körében is. Hogy titokban beszélnek erről, hogy Jézusnak rá kell kérdeznie, miről is beszéltek, az csupán megerősíti a sejtéseinket: maguk az apostolok is szégyellik, hogy arra kérdeztek rá: vajon ki a nagyobb?
Ki a nagyobb és ki a kisebb? Ki a rosszabb és ki a gonoszabb? Ki a hatalmas és ki a gyenge? Én mennyivel vagyok jobb, mint a másik? A másik mennyivel rosszabb, mint én? Szégyenletes kérdések, de mindannyiunkban ott motoszkálnak, még ha kimondatlanul is. Az alázat, alakoskodás köntösébe burkolózva, a másik megintésében, a kéretlen jó tanácsokban, a „tényleg csupa jó szándékból” származó igyekvésben ezer arcot ölt a kivagyiság, a képzeletbeli ranglétránkon önmagunk néhány fokkal mások fölé való helyezése.
A világ változik – a világ fejlődik. Két egyszerű kijelentés, de a kettőt mégis két világ választja el egymástól. Az első tényszerű megállapításra törekszik, a másik egy értékítéletet olvas bele a dolgok menetébe. Az egyik annyit állít: a ma más, mint a tegnap, a másik azt mondja, hogy mával valami jobb, szebb lett, mint amilyen eddig volt. A világ rosszabb lett, az emberek rossz útra tértek: ebben még több van. Azt sugallja, hogy aki a megállapítást teszi, valami titkos tudás birtokában van, megélt, ismer, képvisel egy olyan világot, amely magasabb rendű annál, mint ami tényleg létezik. És a gonosz többiek a felelősek azért, hogy nem olyan, mint amit a beszélő elképzelt.
Honnan származnak a tényeken túli értékítéleteink? Miért van az, hogy a folyamatokat, változásokat kényszeresen az értékes(ebb) értéktelen(ebb) mércéjével látjuk? A hatalom-akarásunk olvassa bele a világba az értékhierarchiákat, a hatalmi mániánk helyez mindenhová létrákat. Mert önmagának van szüksége rá. Csupán így képes érvényre juttatni saját szempontjait, csupán így lesz képes belekapaszkodni egy-egy értékfokba a saját képzelete létráján, és magát mások fölé emelni. Az értéklátást a hatalom akarása teremti. Ennek külön állványzatra van szüksége, hogy önmagát megtarthassa egy bizonyos pozícióban, vagy adott esetben még fennebb kúszhasson. A köznyelv becsmérlően uborkafának nevezi ezt a létrát, és jól tudja, hogy ennek a fura növénynek emberi nyál és másokra ontott fröcsögés a táptalaja, trágyája.
Ki a nagyobb? Az apostolok maguk közt is megpróbálják felállítani az értéklétrát. A titkos beszélgetés, a pletyka az a barkácsműhely, ahol elkezdik gyártani az állványzatot. A gyenge, önmagában bizonytalan, saját méltóságában kételkedő ember jellemzője ez. Állvány, polc, létra, világfelforgató ragyogás és csillogás kell neki, hogy olyannak láttassa magát, amilyennek szeretné. Jézus gyökerében semmisíti meg ezt a próbálkozást. Az a nagyobb, aki szolgál – nem önmagát, másokat.
László István székelyszenttamási plébános
