Jól emlékszem, szerdai nap volt. Felkeltem, elvégeztem a reggeli imádságomat, majd bementem a rádióba. Ittam a reggeli kávémat, Ferenc pápa katekézisét hallgattam az imádságról. Szíven ütött. A vigasztalanságról, a lelki szárazságról, a miért kérdések feltételéről beszélt. Magamra ismertem, ahogy sokan mások is.
Lejárt a katekézis, szólt a telefon. Egy idős néni hívott Magyarországról. Hallgatta a pápa beszédét, valakivel meg akarta osztani a felgyülemlett, sok éves, ki nem mondott történéseket, megválaszolatlan kérdéseket. A néni évek óta ágyhoz van kötve, magányosan éli a mindennapokat. A közös beszélgetés ihlette az e hónapi témaválasztásomat: Hol van Isten, amikor szenvedünk? Miért hagyja, hogy vigasztalanságot éljünk meg? Hol van Isten a gyógyíthatatlan betegségek diagnosztizálásakor?
Időskorban az Istenbe vetett hit központi szerepet játszik az azzal járó változásokkal való megküzdésben is. Az az idős, aki aktívan gyakorolja hitét, hisz a jó Isten szeretetében, elfogadja a neki adatott keresztet, az életével is elégedettebb, a szenvedéshez is másképp viszonyul, mint az, aki soha nem tapasztalta meg igazán őt. Reménytelennek tűnő helyzetekkel az életünk bármely percében találkozhatunk. Járhatjuk az orvosokat, rákos sejteket fedezhetnek fel a szervezetünkben, elveszíthetjük egyik napról a másikra a szeretteinket, vigasztalanságban, szenvedésben élhetjük a mindennapokat, mert ez az élet menete. Szenvedés nélkül nincs felállás, ahogy felállás nélkül sem szenvedés. Kereshetjük a kérdéseinkre a válaszokat, beszélgethetünk róla Istennel, ha szükséges, veszekedhetünk is vele.
Kereshetjük a kérdéseinkre a válaszokat, beszélgethetünk róla Istennel, ha szükséges, veszekedhetünk is vele.
Vannak nehéz élethelyzetek, olyan kérdések, melyekre sem én, sem te, kedves olvasó, nem tudjuk a választ. Bárhogy is legyen, remélem, hogy Isten feltétel nélküli szeretetét sosem kérdőjelezzük meg. Mert a súlyos betegség, a világjárvány, a megpróbáltatás, a szenvedés nem annak a jele, hogy Isten nem szeret bennünket. Ezt fontos hangsúlyozni, mert gyakran előfordul, hogy a szenvedő mellé odaáll a kísértő, és igyekszik elhitetni vele a következőket: látod, itt fekszel az ágyban magatehetetlenül, egyedül. Senkit nem érdekelsz, senki nem törődik veled. Haldokolsz. Szenvedsz. Még mindig azt hiszed, hogy Isten szeret téged és melletted van? Így szeret, így óv meg a bajtól? Bizonyára mindannyian ráismertünk a néha megszólaló hangokra. Azért van ez, mert Isten szeretetét emberi formában próbáljuk elképzelni. Mert azt látjuk, tapasztaljuk, ha mi szeretünk valakit, annak nem okozunk szenvedést, sőt, mindent megteszünk annak érdekében, hogy elkerülje azt. Isten szeretetétől is azt várjuk, mint egymástól: ha igazán szeret, nem hagy magunkra a bajban. Nekünk sokszor a legfájdalmasabb az, ha szenvedni látjuk embertársunkat. Ilyenkor tehetetlennek érezzük magunkat. Sokszor jómagam is szembesülök egy haldokló mellett a tehetetlenségemmel: nem tudom megmenteni, nem tudok mosolyt csalni az arcára. De Isten nem tehetetlen. Ő mindenható.
Sokszor jómagam is szembesülök egy haldokló mellett a tehetetlenségemmel…
Nyilván élhetnénk szenvedés, kereszt nélkül, de lenne értelme? Azokká tudnánk válni, akinek Isten megálmodott bennünket? Tudnánk hitelesek lenni úgy, ha azt sem tudjuk, mi a szenvedés? Azt a fiatalt, időst is éri mindenféle földi baj, nyomorúság, aki benne van Isten szeretetében, mert ennek így kell lennie. Ő ott van akkor is, ha nem érezzük, ha elhagyatottságot, reménytelenséget élünk meg, vagy a betegség legyőzni látszik bennünket. Van valami, ami az egészségnél is több, ami megmarad akkor is, amikor már semmi más nem – ez pedig az élet megváltó szeretetének a bizonyossága. Ha ezt tudom, érzem és hiszem, bármilyen baj ér is, megbékél a szívem, mert tudom, hogy Isten békéje eláraszt engem.
Kedves olvasó, nyugodtan tedd fel a kérdéseidet Istennek. Bátran kérdezd meg, hogy miért szenvedsz, miért vagy beteg, miért nincs senki melletted. De arra kérlek, adj teret a válasz meghallgatásának is. Ha idős vagy, az elmúlt évek megpróbáltatásairól beszélj vele, ha fiatal vagy, a jövődről. Valahogy úgy tedd ezt, ahogy Pilinszky János: „Add, hogy imáimban ne kérjek semmit, de annál inkább hallhassalak és hallgassalak téged.”
Jó beszélgetést, hallgatást és meghallást!
Ferencz Emese
