EVANGÉLIUM Szent János könyvéből
Abban az időben a zsidók zúgolódni kezdtek Jézus ellen, amiért azt mondta: „Én vagyok az égből alászállott kenyér.” Így érveltek: „Nem, Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát: az égből szálltam alá?”
Jézus azonban így szólt: „Ne zúgolódjatok egymás között. Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza, – és én feltámasztom az utolsó napon. Meg van írva a prófétáknál: Mindnyájan Isten tanítványai lesznek. Mindenki, aki hallgat az Atyára, és tanul tőle, hozzám jön. Nem mintha valaki is látta volna az Atyát, csak aki az Istentől van, az látta az Atyát. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van.
Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez az a kenyér, amely az égből szállott alá, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon. Én vagyok az égből alászállott élő kenyér. Aki a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.”
Jn 6,41-51
Immár harmadik vasárnap az élet kenyeréről szóló jánosi szöveget olvassuk. Jézus földi származása, a tény, hogy ismerik apját, anyját, megnehezíti a zsidók számára, hogy el tudják fogadni a szavakat, amelyeket önmagáról és megváltó küldetéséről mond. Jézus ezért ismét az ószövetségi közvetítők és a közte lévő különbségekre kényszerül utalni. Az első és nagy különbség Jézus és az ószövetség nagyjai között abban áll, hogy Jézus látta az Atyát, míg az utóbbiak nem. Természetesen az Ószövetség ismer néhány kivételes esetet, ahol Jákobról és Mózesről például azt mondják, hogy látták Istent. De Jézus kapcsolata az Atyával jóval szorosabb: ő az Atya kebelén volt a világ kezdete előtt, ő az Atyától jött, sőt – ahogy később mondja – ő és az Atya egy. A látás esetében tehát nem annyira érzékszervi tapasztalatot kell értenünk, sokkal inkább Jézus és az Atya különleges közelségét.
A második érv, amelyet Jézus kiemel, hogy magyarázza különbözőségét az ószövetségi közvetítőktől, az a működésük hatásában érhető tetten. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak – mondja. Nem elég, hogy a zsidók már megértették, nem Mózes, hanem Isten adta a táplálékot, azt is látniuk kell, hogy az ószövetségi mannaeledel csupán az éhséget csillapította, de nem adott örök életet. Bár ettek az égből aláhulló kenyérből, a halált nem kerülhették el.
Jézus nem azonosítja magát a tömeggel és annak történetével, amelyikhez beszél – kívülállóként szól hozzájuk és a történelmüket is távolságtartással szemléli. Nem „atyáinkról” beszél, amint az egy zsidó férfitől elvárható lett volna, hanem atyáitokról.
Az ószövetségi közvetítőktől egy harmadik pontban is különbözik Jézus. Égi eredete ellenére teljesen földi lett, fölvette magára az emberi testet. Mondhatnánk, hogy ebben nem érhető semmi nagy különbség tetten, hiszen a pátriárkák, próféták, bölcsek az Ószövetségben mind hús-vér emberek. Csakhogy a test szó Jézus ajkán egészen más értelmet nyer. A sárx görög szó először jelenik meg ebben a fejezetben, de rögtön visszavisz az evangélium bevezető himnuszához, ahol az Ige testté levéséről olvasunk. Ott is a sárx szó szerepel. A János 6. fejezet összefüggéseiben továbbgondolhatjuk ennek a szónak az értelmét. Az isteni Ige testté lett, hogy Isten és ember között közvetíteni tudjon, de küldetésének célja jóval nagyobb: életet, örök életet akar adni a világnak. A sárx, a test/hús, amelyet magára vett, az emberi halandóság öltözete, az emberi gyengeségé, mulandóságé. Ez az a test, amelyet Jézus maga áldoz fel a kereszten, hogy az örök életet megszerezze az embereknek. A kenyér és a test ebben a fejezetben közelítenek egymáshoz: a leendő eucharisztikus eledel elkezdi felölteni a szenvedő Krisztus testét, a kenyér immár nem csupán éhséget csillapító, hanem maga is élő (a megtestesült Ige), de életében egyszerre életet is adó (a kereszten föláldoztatott test). Az isteni közvetítő eredetében, hatásában és földre érkezésének módjában is felülmúlja ószövetségi elődjeit.
László István székelyszenttamási plébános
