Hogyan lesz boldog egy élénk, pajkos, csínytevésre kész kislányból? Hát úgy, hogy élénk, pajkos, csínytevésre kész felnőtt válik belőle – és a csínyeit az egyház üldözői ellen követi el.
Boldog Catherine Jarrige (1754–1836) a legkisebb volt egy szegény földműves család hét gyermeke közül. Aranyos kislány volt, akit „kicsi apácának” becéztek, de szerette a tréfákat, és hajlamos volt az ártatlan rosszalkodásra. Minderre nem sok ideje maradt azután, hogy kilencéves korában elkezdett szolgálni, sem később, amikor csipkeverést tanult tizenhárom esztendős korától. Annak ellenére, hogy rengeteget dolgozott, mindig talált időt a táncra, különösen szerette a tradicionális bourrée-t.
Catinon – így becézték – tele volt élettel és örömmel, de nem csupán egy egyszerű táncos lábú fiatal lány volt. Amikor véget ért a napi munka, az utcákat járva alamizsnát kéregetett a szegények számára. Az Úr és a szegények iránti szeretete egyre inkább arra indította, hogy védőszentjét, Sienai Szent Katalint kövesse, és belépett a domonkos harmadrendbe. „Catinon Menette” (Katika, a kis apáca) abbahagyta a táncolást – noha nehezére esett –, azonban megmaradt csintalansága, ami jól jött számára az elkövetkező zűrzavaros években.
1789-ben kitört a francia forradalom. 1791 végén bebörtönözték azokat a papokat, akik megtagadták, hogy hűséget esküdjenek az egyházellenes kormánynak; két év múlva pedig már azonnali halálbüntetés járt ugyanezért, illetve az ilyen papoknak nyújtott segítségért.
Ekkor jött el Catherine ideje. Erős, merész nőkre volt szükség; Catherine pedig szinte erre a feladatra született. Mindent megtett, hogy minél több pap életét megmentse. Létrehozott egy titkos hálózatot, hogy képes legyen bújtatni a papokat, vagy oda tudja csempészni őket, ahol éppen szükség volt rájuk. Ellátta őket papi öltözékkel, kenyérrel és borral, hogy misét tudjanak bemutatni, odavitte hozzájuk a keresztelendő kisbabákat, elvezette őket a családokhoz, ahol valamilyen szentségre volt szükség, elbújtatta őket az erdőben.
Mindez nem volt könnyű természetesen. Néha észrevétlen mozoghattak a papok, a sötétség leple alatt, máskor azonban szembetalálkoztak a forradalom katonáival. Egyszer állítólag Catherine lelocsolt borral egy papot, üvöltözött és sikítozott vele, amíg elbotladoztak egy katona mellett. „Polgártárs, ha nekem ilyen feleségem volna, belefojtanám a legközelebbi folyóba” – mondta együttérzően a katona. „Polgártárs, én is!” – hangzott a pap válasza.
A megjátszott részegség Catherine kedvenc trükkjei közé tartozott; gyakran játszotta el ezt a szerepet, és vaskos sértéseket vágott a hahotázó katonák fejéhez, látszólag részegen, miközben a papok észrevétlen elosontak a hátuk mögött. Úgy tűnik, a csintalan gyerekkor javára vált, mert trükkjei döbbenetesen jól működtek.
Kilenc éven át tevékenykedett Catherine a környék papjainak védelmében; több ezer pap köszönhette neki az életét. Egyetlen esetben vallott kudarcot – azt az egy papot a bátor kis domonkos harmadrendi elkísérte egészen a vesztőhelyig, véréből felfogott egy kicsit, amelyet később hozzáérintett egy vak gyermek szeméhez, aki azon nyomban visszanyerte a látását. Ez az atya tiszteletreméltó François Filiol volt.
Catherine-t többször is letartóztatták és börtönbe zárták, ám annyira szerették az emberek, hogy minden alkalommal kiengedték, mert féltek attól, hogy milyen következményekkel járna, ha valami baja esne. Ha számításba vesszük, mennyire könnyedén küldtek a forradalmárok embereket a guillotine alá, láthatjuk, mekkora népszerűségnek örvendett Catherine.
Akármennyi életet is mentett meg, akármekkora volt a tekintélye, Catherine mégis arra volt a legbüszkébb, hogy az ő városukban senki nem maradt megkereszteletlenül, és senki sem halt meg betegek kenete felvétele nélkül. Egy olyan időben, amikor papnak lenni főbenjáró bűnnek számított, ez valóban csodaszámba ment.
Tíz éven át tartott az egyházüldözés. Amikor véget ért, Catherine visszatért eredeti szolgálatához: alamizsnát kéregetett a szegények számára. Addigra oly nagy tisztelet övezte, hogy nem jelentett nehézséget összegyűjteni azt, amire szükség volt. A világiak és a klerikusok egyaránt nagyra becsülték; egy odalátogató püspök ragaszkodott hozzá, hogy Catherine – egy laikus – áldja meg őt, csak azután volt hajlandó áldását adni Catherine-re.
Nyolcvanegy éves korában bekövetkezett haláláig alázatos életet élt, annak ellenére, hogy a világ nagy tisztelettel vette körül. Csak annyit akart, hogy szolgálhassa az Urat és az embereket, és ez megadatott neki. Július 4-én ünnepli a világegyház Boldog Catherine Jarrige emléknapját, akit 1996-ban II. János Pál pápa avatott boldoggá.
