Mindhárom történet egy hívő, ugyanakkor cselekvő és áldozni tudó közösség tetteit dicsérik, és annak plébánosát, akinek egyúttal megköszöni a több mint három évtizedes szolgálatát, mely idő alatt jó pásztora volt nyájának. Isten ajándékozzon békés, nyugodt nyugdíjas éveket szerető hívei körében Ambrus Vilmos plébánosnak! Ugyanakkor hála az újtusnádi szakszerű orgonaépítő-restaurátor csapatnak, akik kifogástalan munkával és komolysággal tették lehetővé ezen orgonák újjászületését. Te pedig, kedves olvasó, bármikor betérsz Isten hajlékába, és egy leromlott, néma orgonára tekintesz, sajnálkozás helyett arra gondolj, miként lehetne abba újra „lelket” adni, mert az nem csupán egy hangszer, hanem örökségünk és kultúránk része.
Egy két manuál-pedálos, kilencregiszteres, pneumatikus orgona vagyok. A nagyszerű Angszter József orgonaépítő mester keze formált Pécsett 1907-ben egy újonnan épített templomba, egy kis erdélyi városkába. Nagyszeű, idilli pár év után viszont az emberek hadat üzentek egymásnak, öldökölni kezdték egymást, olyannyira, hogy impozáns homlokzati sípjaimat is elvitték öldöklés céljából, felváltva a harang hívogató hangját és az orgona dicsőítő zenéjét ágyúdörgés borzasztó robajával. De tűrnöm kellett, mert egy orgona bizony másként számlálja az időt, mint egy ember. Van ideje megvárni a jobb világot. És vártam. Csaknem 100 évet vártam, csendben, szótlanul, mély némaságban. Figyeltem, hogy az ember butasága mennyire tud szárnyalni… És tud… öldöklés öldöklést váltott, zsarnok zsarnokot. De mindvégig volt ki belépjen Isten házába, aki a szent liturgián részt vegyen. Egyetlen bánatom az volt, hogy mindenféle elektromos hamis hangszerekkel próbáltak helyettesíteni.
Eljött újjászületésem napja, egy szép tavaszi napon 2016-ban, amikor a helyi közösség az elöljáró plébánossal az élen elhatározták és véghez is vitték teljes újjáépítésemet. Ezért végtelenül hálás vagyok, és hálámat gyönyörű hangommal fogom kifejezni Isten dicsőítésére és az emberek gyönyörködtetésére még sok-sok generáción keresztül, hátha ezáltal is picit jobbak lesznek.
Om de Jezus Christus te dirpe! Igy köszönnek ott, ahol én születtem. Egy holland városka templomába épített a Flentrop orgonaépítő vállalat 1952-ben. Két manuálos, pedálos, 14 regiszteres mechanikus orgona vagyok, talán a legfiatalabb a környéken. 60 évig dicsőíthettem Istent szülőhazám nyelvén, de fájdalommal tapasztaltam, hogy a világ egy bizonyos részén „megy ki divatból” Isten, és minden, ami hozzá fűződik. Így az én szerepem is a közösség életében. Részben szomorú, részben örvendetes sorsom az lett, hogy eladtak, de egy olyan helyre kerültem pár ezer kilométerre eredeti helyemtől, ahol egy új, impozáns templomban és egy hitében viruló közösségben dicsőíthettem az Urat, még ha más nyelven is.
Laudaetur Jesus Christus! Bizony az én időmben így köszöntek. 1872-ben láttam napvilágot a nagyszerű Nagy József orgonaépítő műhelyében, Brassóban, 1 manuálos, 4 regiszteres kis mechanikus orgona vagyok, különlegességem talán az lenne, hogy falba vagyok építve. Egy kis mezőségi falu nagyhitű közössége építtetett. Jövőben leszek 150 éves, de ez idő alatt bizony sok minden történt. Kezdetben óriási hitélet volt a faluban. Tele templom, nagyszerű kórusok, hitélet a javában. De az ember igen furcsa teremtmény. Nem igen szereti a csendet és a békét úgy látom. 150 év alatt nemzet-nemzet ellen, vallás-vallás ellen támadott újra meg újra. Többször is üres lett a templom, de újra meg újra megtelt. Jöttek panaszkodni… majd bocsánatot kérni… és kezdték elölről. Többször is megrongáltak, sípjaimat elvitték öldöklés céljából. De megjavítottak, úgy, ahogy tudtak. Végül oly rossz állapotba kerültem, hogy egyesek már azt hitték, ez bizony többé meg nem szólal. De… furcsa teremtmény az ember, amint mondtam, amit közös célnak tekint, megvalósítja, mert jól tudja, hogy amit őszintén, tiszta szívvel kér Teremtőjétől, és tesz is e cél érdekében, a megvalósítás már csupán idő kérdése. Így történt, hogy a templom teljes felújítása és körülbelül 50 év némaság után teljesen felújított, új homlokzati sípokat vásárolt egy olyan közösség, amely egyesek szemében fogyóban van. Isten útjai azonban nem a mi útjaink. A legfontosabb pedig egy közösségben nem a szám, hanem a lelkület, és megtiszteltetés számomra, hogy ilyen lelkületben dicsőíthetem újra Istent, sosem látott pompában.
A marosludasi kántor
