Ballagási sorozatunk a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Teológiai Líceum ballagásáról Ambrus Adél magyartanár tollából való beszámolóval folytatódik.
A véletlen az, amikor Isten láthatatlan akar maradni… Ezen a világon semmi sem történik véletlenül… Az iskolánkban az év egyik legszebb, legmeghatóbb ünnepét, a ballagást is nagyon sok munka, szervezés, bizonytalanság előzte meg.
A világpandémia nagyon kellemetlen hozadéka a korlátozottság, a bezártság, a külső szabadságunk elvesztése, de legalább ennyire rossz az állandó kétség, az, hogy nehéz előre tervezni. Ezért különlegesen megörültünk, amikor a rendelkezések, a színek és a számok lehetővé tették a ballagás megrendezését. Örültünk… nem annak, hogy elmennek azok a gyerekek, fiatal felnőttek, akik négy, esetenként nyolc éve iskolai családunk tagjai, hanem annak, hogy az elengedés nagyszerű, de fájdalmas pillanatait méltóvá tehetjük hozzájuk, hozzánk, az egész intézmény szellemiségéhez. Boldogságunk csak nőtt, amikor a helyi hivatalosságokkal fenntartott jó kapcsolatnak köszönhetően a Szent Erzsébet Gimnázium különlegességének számító lovas felvonulás is engedélyeztetett.
Fotó: Balla László 
És ekkor megkezdődött a lázas készülődés! Bár az utolsó órákban voltunk, a fennvaló kegyelme végig velünk volt és minden gördülékenyen ment: szekerek és hintók szervezése, lovak belovaglása, engedélyek megszerzése. Annak ellenére, hogy csak korlátozott létszámban vonulhattunk, hiszen idén csak a végzősök vehettek részt a menetben, fiataljaink csodaszépek voltak, délcegek és ragyogók… Villogtak a vakuk, előkerültek a zsebkendők a falusiak zsebéből és lelkesen integettek, tapsoltak a nap főszereplőinek, a népviseletben parádézó végzőseinknek. A rétyi fúvószenekar, ünnepeink állandó zenei kísérője idén fizikai valóságában nem lehetett jelen, de az ő hangjuk szállt felvételről, emelve a felvonulás szépségét. És még az eső is megkímélt…
De talán kissé előreszaladtam, hiszen nemcsak a lovas felvonulást kellett előkészítenünk drága ünnepeltjeink számára, hanem a termet, a ceremóniát, az ünnepi szentmisét. Ha valaki pénteken váratlanul belépett volna iskolánkba, talán megbotránkozott volna az ott uralkodó káosz láttán… De a jó Isten, aki tudvalevőleg egy más perspektívából szemléli a világot, biztos látta azt, amit mi szervezők tudtunk: itt kemény munka folyik. Mert volt, aki széket, padot hordott, más beszédet fogalmazott vagy verset tanult; a kilencedikesek radírt, ceruzát faragtak és „hamuba sült pogácsát” csomagoltak, a tizedikesek a tarisznyákat készítették elő (melyeket nagy-nagy büszkeségünkre már évek óta a saját szakiskolás lányaink szőnek), a tizenegyedik osztályosok díszítettek: bejáratot, osztályt, a szentmise helyszínéül szolgáló tornatermet. A takarítóink takarítottak, a szakács nénik főztek, a szakiskolásaink segítettek, ahol szükség volt rájuk, hiszen a bibliai Márta szerepét is vállalnia kell valakinek.
Fotó: Balla László 
És eljött a nagy nap. Csillogtak a szemek, szólt a csengő, zengett a Gaudeamus… Az ünneplőbe öltözött végzősök még egyszer, utoljára végigjárták az iskola folyosóit, osztályfőnökük által vezetve. Lelkükben talán ugyanazzal a megilletődöttséggel, mint kilencedikes vagy ötödikes korukban… A diáktársak sorfalat álltak és átadták nekik ajándékaikat: a vándorbotot és a tarisznyát, mint hosszú útra induló családtagoknak. Az ünnepi szentmise lélekemelő volt: a kórus éneke, az égbe szálló ima, a jelenlevők áhítata, amely a Szentlélek isten kegyelmét esdette végzős diákjainkra, tanítóikra, szüleikre. Falunk szülötte, Bodor Attila teológiai tanár szentbeszédében három tanácsot helyezett a ballagók lelki tarisznyájába: legyenek büszkék arra, hogy gyimesi csángók, hisz őket még a pápa is ismeri, legyenek büszkék arra, hogy katolikus iskolában tanultak és legyenek büszkék arra, hogy Szent Erzsébet pártfogását kérhetik és élvezhetik.
A szentmise után következett a búcsúzás és a búcsúztatás: szívünkben szeretettel köszöntünk el végzőseinktől, hiszen mindannyian gazdagodtunk egymás által. Bálint Róbert igazgató szavait felidézve, rózsáink voltak ők nekünk, akiket a kis herceghez hasonlóan féltettünk, öntözgettünk, bura alatt óvtunk, hallgattuk panaszaikat, dicsekvéseiket, esetenként együtt hallgattunk velük. Az igazgató úr szavait végzőseink szintén magukkal vihették az előttük álló életútra: minden pillanat kincs, az Idő bankjából naponta tőkeként kapott 86.400 másodperc mindegyikét értékesen kell eltölteni, hiszen se visszafordítani, se újraélni nem lehet.
Hála és dicsőség Istennek, hogy e szép ünnepet megengedte nekünk. A Teremtőnek és Kormányzónak, akinek irgalmassága mindig nagyobb, mint igazságossága, hogy dolgozhatunk, tanulhatunk és taníthatunk, növekedhetünk hitben és magyarságban. Dicsértessék az Úr Jézus szent neve!
Ambrus Adél
