A 93. évében elhunyt Pap Károly Leonárd ferences szerzetest Székelyudvarhelyen a ferences templomban ravatalozták fel, és április 20-án virrasztva imádkoztak koporsója mellett, majd április 21-én déli 1 órakor szentmise után a székelyudvarhelyi temetőben helyezték örök nyugalomra. A temetési szentmise főcelebránsa Kovács Gergely érsek volt, a szertartásra összegyűlt sok ferences és egyházmegyés paphoz, a kerület főespereséhez, az erdélyi ferencesek elöljáróihoz csatlakozott a nyugalmazott érsek, Jakubinyi György és a nyugalmazott segédpüspök, Tamás József is. CIKKÜNK SUCIU DOROTTYA HELYSZÍNI KÉPRIPORTJÁVAL FRISSÜLT
Suciu Dorottya felvételei 
A székelyudvarhelyi ferences templomba a járványügyi előírásokat betartva is sokan gyűltek össze, papok, hívek, és nagyon sokan követték az online közvetített szentmisét. Leonárd atya hosszú élete alatt mindvégig megmaradt kedves, jóságos embernek, erre emlékezett és emlékeztetett a temetési szertartás elején Kovács Gergely érsek is. Személyes emlékeket idézett fel, amikor az elhunytat búcsúztatta: „Emlékszem, 1986-87-ben Esztelneken volt házfőnök, előttem van jóságos, mosolygós arca, ahogyan minket, kispapokat egy kis lelkigyakorlatra fogadott. Olyan emlék ez, amit szeretettel hordozok magamban. Mindenki, aki ismerte, így emlékszik rá: a mindig mosolygós, kedves, jóságos Leonárd atya…” A főpásztor bevezetője végén azt kérte: „Kérjük, imádkozzon és járjon közben értünk, hogy tudjuk követni őt az úton, amit előttünk járt végig”.
Az elhunytra emlékezett a Szent Istvánról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány elöljárója, Urbán Erik temetési beszédében, amelyet a 22. zsoltárból vett idézettel kezdte: Az Úr házában lesz otthonom örök időkön át — ez volt ugyanis Pap Károly Leonárd papi jelmondata. Az örök életbe vetett húsvéti hitre emlékeztette a jelenlevőket a ferences elöljáró, majd az elhunyt pályaképét idézte fel (a beszédet alább teljes terjedelmében olvashatják).
Megható és felemelő volt az egybegyűltek ajkán felcsendült Naphimnuszt, Assisi Szent Ferenc gyönyörű sorait hallani, átelmélkedni az áldozás alatt, közben az elhunytat jelenlétével megtisztelő papok hosszú sorát nézni. A szentmise végén, a gyászszertartás előtt Urbán Erik ferences elöljáró megköszönte mindenkinek a buzgóságot és szeretetet, amellyel a virrasztáson és ezen a szertartáson részt vettek, a helyi főesperesnek és polgármesternek a szervezésben nyújtott segítséget. Pap Károly Leonárdot ferencrendi testvére, a szintén nagy tiszteletnek és szeretetnek örvendő Albert atya mellé helyezték örök nyugvóhelyére.
Urbán Erik OFM
Az Úr házában lesz otthonom örök időkön át
Nagyméltóságú és főtisztelendő Érsek és Püspök atyák, főtisztelendő paptestvérek, kedves rendi testvéreim, gyászoló rokonok, Krisztusban szeretett testvérek!
Van élet a halál után. Érdekes kijelentés, de még érdekesebbé válik, ha három írásjelet alkalmazok a mondat után. Alkalmazzunk egy pontot. Van élet a halál után. Szép kijelentés – én ebben hiszek. Más másban hisz, de nekem ez a hitem. Más lesz a mondat értelme, ha felkiáltójelet teszünk a mondat végére. Van élet a halál után! Ezt tették az apostolok is, amikor találkoztak a Feltámadottal. Megfontolandó számunkra a mondat, amelyet Jézus Tamás apostolnak mond: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek” (Jn 20,29). Tehetünk a mondat végére egy kérdőjelet. Van élet a halál után? A világon minden a rend és a célszerűség szerint működik. Az ember élni akar… de meddig? Sokáig… ez a kijelentés, ami olvasatunkban az örököt jelenti.
Van élet a halál után! – ezt ünnepeltük húsvét éjszakáján, ezt ünnepeljük szeretteink, hozzátartozóink ravatala mellett, vagyis felkiáltójelet téve a mondat végére. A jövendő halhatatlanság bizonyossága és a megígért föltámadásba vetett remény új fényt vet a szenvedés és a halál misztériumára, és rendkívüli erőt önt a hívőbe, hogy rá tudjon hagyatkozni Isten tervére – tanít bennünket Szent II. János Pál pápa az Élet evangéliuma kezdetű körlevelében.
Pál apostol ezt az újdonságot a teljes Úrhoz tartozás fogalmával fejezte ki, aki átölel minden emberi állapotot: „Egyikünk sem él és egyikünk sem hal meg önmagának; ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úré vagyunk” (Róm 14,7–8.).
Meghalni az Úrért azt jelenti: a saját halálunkat mint az Atya iránti engedelmesség legnagyobb tettét élni meg, elfogadva a halállal való találkozás Általa választott és akart „óráját”, mert egyedül ő mondhatja meg, mikor ér véget a földi zarándokút. Élni az Úrért annak elismerését jelenti, hogy a szenvedés önmagában ugyan rossz és próbatétel, de mindig a jó forrásává válhat. Azzá is válik, ha szeretetből és szeretettel viselik – Isten ingyenes ajándékaként és szabad személyes választással – a megfeszített Krisztus szenvedésében részesedve. Így aki szenvedését az Úrban éli át, jobban hasonlóvá válik hozzá, s részese lesz megváltó művének az egyház és az emberiség javára.
Tekintsük végig Pap Károly Leonárd atya életútját… – ezt a végigkövetést nem egyedül akarom megtenni, hanem tegyük közösen, hiszen a sok apró emlékből fog összeállni a teljesebb kép, amely megközelíti azt a képet, amelyet maga az Isten lát.
Leonárd atya 1929. március 2-án született Kisgörgényben. Ferences szerzetesi hivatására nagybátyja, Pap Asztrik és mallersdorfi ferences nővér nagynénje életpéldája volt hatással. 1946. szeptember 1-jén Mikházán öltötte magára Szent Ferenc ruháját a Kisebb Testvérek Rendjének Erdélyi Rendtartományában több társával együtt, akik már az Úr színe látását élvezve várják szerzetestársukat. Kiváló újoncmesterük, Gurzó Anaklét atya segítségével szívták magukba a ferences lelkiséget, amelyet sugároztak magukból.
De nemcsak a szerzetesi, hanem a papi hivatást is elfogadta Istentől, elvállalta az isteni hívást, és nem akármilyen időben… mert amikor ő döntött, hogy szerzetes és pap lesz, akkor nem volt a hívő ember számára a vallási élet és annak a gyakorlása problémamentes. Titkos teológiát végzett a dési kolostorban, amely akkor egyik kényszerlakhely volt az erdélyi barátok számára. 1956. december 8-án szentelte pappá Isten szolgája Márton Áron püspök, aki maga utazott a szentelés helyére, Désre, és aki többek között így szólt a szentelendőkhöz: „Eljöttem, hogy a szemetekbe nézzek!” Maga Leonárd atya mondta, hogy ez a nyitás akkora hatást gyakorolt a templomban lévőkre, hogy azok hangosan zokogtak. Később megértettem – mesélte Leonárd atya –, ez nekünk is szólt, hiszen maga az Úr néz a püspökben minden papságra vállalkozó fiatal szemébe.
A szentéletű püspök magánbeszélgetésben mondta a felszentelés előtt állóknak: hallom, hogy az államiak nem akarják a ti felszenteléseteket – az az ő bajuk; én felszentellek benneteket – ez pedig az én bajom. Így kezdte meg Leonárd atya ferences újmisésként lelkipásztori szolgálatát…
Minden állomáshelyen egy-egy új arca, új erénye mutatkozott meg. Házfőnökként, mindig hűséges, vidám és jóságos lelkipásztorként szolgálta a reábízottakat. Désen, Désaknán lelkipásztorként szolgált, amennyire megengedett volt a kényszerlakhelyen, de amit tett, a fiatal lelkesedésével tette. Marosszentgyörgyön és Marosvásárhelyen plébánosként szolgált, főleg a peremre szorultakat karolta fel. Esztelneken, a másik kényszerlakhelyen egy nagyobb számú közösségnek lett a gondos atyja. Kolozsváron a kolostortemplom javítása, fiatalok pasztorációja, Székelyudvarhelyen, ahol az újra letelepedéssel járó feladatok mellett idős korában a gyóntatásra helyezte a hangsúlyt, sokak által keresett gyóntató és lelkivezető volt; erejéhez mérten a legutolsó időszakig fáradozott a lelkek üdvösségén, és az örök életbe vetett hittel készült az Úr Jézussal való találkozásra, akit életében kitartóan szolgált papi jelmondatának szellemiségében, amelyet a 22. zsoltárból választott: „Az Úr házában lesz otthonom örök időkön át”, mindig remélve annak beteljesülését.
Az erdélyi ferences irodalom tanulmányozásának szentelve életét a ferences lelkiséghez, a Ferences Világi Rendhez, valamint a rendtartomány történetéhez kötődő köteteket és cikkeket jelentetett meg, példaértékűen összegyűjtötte az erdélyi ferences testvérek életét és munkáját bemutató hagyatékokat, írásokat.
Egész életútjáról vallotta, hogy bárhova is helyezték, mindig valami jó várta, amelyet maga az Úr készített számára, neki csak észre kellett venni. Annyit gyötrődünk, keressük életünkben Isten jelenlétét, jeleket kérünk tőle, számtalanszor feltesszük a kérdést, hogy bizonyos helyzetekben mi az Isten akarata az életünkben. Valamikor rájöttem, hogy van egy nagyon kézenfekvő segítség. Történnek dolgok az életünkben, amiket így szoktunk elmesélni, hogy „egyszer csak …” Érdemes ezekre odafigyeljünk, mert akkor mindig valami lényeges dolog történik az életünkben, akár sorsfordító élmény is, Isten mindig tartogat valami jót számunkra, amit észre kell vennünk. Pap Leonárd atyában az Erdélyi Ferences Rendtartomány nemcsak a legidősebb tagját – nesztorát veszítette el, hanem ő volt az utolsó olyan „erdélyi barát”, aki még az 1951-es tartományi feloszlatás előtt jelentkezett a szerzetbe. Hivatásukhoz hűséges rendtársaival átörökítették Erdélyben a ferences lelkiséget, hogy 1989 után az Erdélyi Rendtartomány újraindulhasson, és új tagokat vegyen fel. Most rajtunk a sor, az utódokon, „rendi fiakon és unokákon”, hogy hűségünkkel, odaadottságunkkal és odaajándékozottságunkkal éljük ferences hivatásunkat, szolgáljuk a ránk bízottakat, tovább örökítsük a ferences lelkiséget. A helytállás nemzedéke volt a Leonárd atyáéké, hosszas életük, szerteágazó munkásságuk pedig értelmet adott olyan fogalmaknak, mint kitartás, helytállás, hűség, állhatatosság, szerénység, alázat és szeretet, közösség és közösségvállalás, ima, magatartás, habitus. Az áldozat befejeződött, nekünk pedig küldetésünk van, mennünk kell tovább és előre. Köszönjük nektek, rendi elődök, a példát, a helytállást, a kitartást! Segítsetek bennünket, hogy mi is megtaláljuk a helyes utat. Szeretet, hála, köszönet – minden megvan, ami az emberi élet vezérfonala lehet: ha szeretettel viszonyulunk környezetünkhöz, embertársainkhoz, munkánkhoz, feladatainkhoz, és képesek vagyunk köszönetet mondani a mástól kapott szeretetért, jó szóért, a jól végzett munkáért, máris nyert ügyünk van. Ápoljuk Leonárd atyával továbbra is a lelki közösséget.
Krisztus az út, az igazság és az élet. Őt kereste szerzetesi és papi élete során, őt hirdette és hozzá ragaszkodott személyes szeretettel. Ő az az út, amelyen keresztül eljuthatunk az Atyához. Legyen Krisztus a biztos út Leonárd atya számára is az örök élet boldogságába, legyen otthonod az Isten háza mindörökké szünet nélkül, hallva a gazda szavát: Jól van, te hűséges és derék szolga, mivel a kicsiben hű voltál, sokat bízok rád. Menj be urad örömébe. Legyen részed a legjobban, amelyet az Úr készített neked. Ámen.
[…] Forrás: Romkat.ro […]