Egy fiatal vallomása a koronavírusról

0
3245
Arcot ugyan nem látunk a maszktól, de egymás szemét igen. Illusztráció: Pixabay

A 2020-as esztendő mindannyiunk számára rendkívüli volt. Távolságot tartottunk, otthonról dolgoztunk, online szentmiséken vettünk részt, a Zoom felületén keresztül tanultunk és tanítottunk. Sokan megbetegedtünk, el-elcsüggedtünk, szinte már fel is adtuk a harcot. Nem egyszerű év volt, mégis sok ajándékot adott. Rádöbbentünk életünk törékenységére, személyes kapcsolataink fontosságára, a világháló adta lehetőségek jó felhasználására. Mi, akik a betegség árnyékában átadtuk az irányítást annak, aki az életünk Ura, tapasztaltuk és éreztük, mit jelent az evezőlapátot együtt fogni. A csónakunk lassabban úszott a tavon, mert idő adatott átgondolni mindazt, ami mellett azelőtt észrevétlenül elmentünk.

Fiatal vagyok. Fiatalként írok a világjárványról. Úgy, mint akit közvetlenül érintett a vírus. Teszem ezt azért, mert úgy érzem, nem mehetek el a történések mellett. A szervezetünk erős, könnyen megbirkózik a vírussal. Mondogatjuk. Aztán egyszer csak azon vesszük észre magunkat, nincs erőnk, nem tudunk tanulni, dolgozni. Szlogenné vált, de igaz: a vírus nem válogat. Sajnos több fiatal barátunk, ismerősünk van már a túlsó parton. Nem tudtak küzdeni az evezőlapát súlyával. Ha visszatérnének, szólnának hozzánk. Biztatnának arra, hogy tartsuk be a szabályokat, ne bulizzunk, ne vegyük lazán az életet. Mi itt maradtunk. Felelősek vagyunk azokért, akik körülvesznek bennünket. Szüleinkért, időseinkért, egymásért. Magunkért is. Törődéssel, odafigyeléssel, felelősséggel tartozunk azoknak is, akik nem tudtak maradni. Az én betegségnaplóm egy a sok közül. Mégis, ha a sokat összerakjuk, egésszé válik. Azt tanultam az egyetemen és arra tanított az élet, gyógyulni csak úgy tudok, ha kimondom és nem elfojtom az érzéseimet. Mert akkor minden a helyére kerül. A polcon is.

Átlagos decemberi kedd volt. Dolgoztam, ahogy máskor is. Éjszaka arra ébredtem, valami nincs rendben velem. Szerdán már nem voltam jól. Alacsony vérnyomás, láz, gyengeség, fejfájás vett erőt rajtam. Otthon ültem pár napig, vártam mi lesz tovább. A helyzet súlyosbodott: hátfájás, köhögés, étvágytalanság kísérte az addig megjelent tüneteket. A teszteredmény pozitív lett. 

Ahogy mindenki, én is akkor döbbentem rá, hogy messzemenően nem vicc, mert nem egy átlagos betegség ez. Teltek a napok, nem mindig volt erőm felkelni. Illetve feküdni sem tudtam, fájt mindenem. Az ülés is megerőltető volt. Sosem feledem azt a hétfő reggeli állapotot, ami nálam jelentkezett. A legnagyobb mélypont volt, azt éreztem legyőz a betegség. Leírhatatlan, amit akkor megéltem. Mintha egy vasdarabbal égették volna a testem. Lélekjelenlétem sem volt már. Mivel többen mondták, hogy a mélypont után jön a gyógyulás, próbáltam kitartani. Nem volt könnyű. Ezt az tudja felfogni, aki megélte. De azok is, akik végig mellettem voltak, kísérték az állapotomat, biztattak, tartották bennem a lelket a vonal túlsó végén. Sírt a telefon. Igen. Mert nagyon fájt minden. De közben megtanultam kitartani, türelmesnek lenni és hinni abban, hogy a nap egyszer ki fog sütni. Nehéz, embert próbáló, négy fal között töltött hetek voltak, de ahogy mondták sokan, a felhők mögül kisüt majd a nap. Mára valóban kisütött. Annak ellenére, hogy nincs még vége ennek a nagyon nehéz időszaknak. Mégsem az van, ami a tavaly. Templomaink nyitva vannak, hitünk erős, mint a szikla, kapcsolataink értéke nagyobb, mint valaha. Arcot ugyan nem látunk a maszktól, de egymás szemét igen. Tudunk olvasni belőle, érezzük, amit az ismerősünk, az utcán elhaladó ember érez. Tudom, hogy mind elfáradtunk már. Vágyaink, álmaink egyek: legyen már vége a világjárványnak, találkozhassunk, ölelhessük át egymást jó szorosan. Hiszem, hogy hamarosan új reggelre ébredünk. Bárhogy is legyen, a kezeket ne engedjük el! Ott kell lennünk egymás mellett. A bajban, az örömben is. Mert a híd összeomolhat, beeshetünk a tengerbe is, de ha egymás mellett vagyunk, egymás terhét hordozzuk s közben a keresztre tekintünk, minden jó lesz. De kizárólag együtt sikerülhet. Feladni, összeesküvés-elméleteket szülni, hibáztatni a rendszert teljesen fölösleges. Hiszem, ha mindannyian megtesszük azt, ami a mi részünk, 2022 márciusában már én sem erről fogok írni. Legyen így!

Ferencz Emese