„Abban is bízom, hogy azáltal, hogy Budapestre figyel a (katolikus) világ, Márton Áron és Esterházy János boldoggá avatási perére is több figyelem irányul majd” – mondja Tóth Péter Lóránt versvándor a közelgő Eucharisztikus Kongresszussal kapcsolatos reményeiről. A negyvenegy esztendős pedagógus hat évvel ezelőtt váltotta fel a tantermi tanítást missziós zarándokutakra. Azóta többnyire gyalogosan járja a Kárpát-medencét és irodalmi, történelmi előadásaival iskolákban, egyházi közösségekben, művelődési házakban, könyvtárakban szélesíti a hallgatóság ismereteit. Az erőltetett menet 850 kilométerét is megtette 2019 őszén Bortól Abdáig, huszonnégy nap alatt, gyalogosan. Legújabb, előkészületben lévő előadásában Márton Áron püspököt állítja a figyelem középpontjába, mert, mint mondja: „Márton Áron egész élete tanítás. S nekünk nincs más dolgunk, mint tanulni tőle.” A jól ismert verszarándokkal irodalom iránti elkötelezettségéről, különleges életviteléről és gyulafehérvári emlékeiről is beszélgettünk.
Amint versvándornak nevezzük, úgy talán vándortanárnak is hívhatnánk, hiszen vándorlása során oktatja, neveli a fiatalokat, nemcsak irodalom-, hanem történelemfejezetekből is. Életcélnak tekinti ezt, vagy valamikor visszamegy majd a tantermi katedrára?
Körülbelül 14−15 éves koromig mondtam verseket, aztán jött a másik nagy szerelem, a sport, a kosárlabda. Ennek a hatására lettem testnevelő tanár. Van történelem szakom is, de szülővárosomban, Kunszentmiklóson és Bács-Kiskun megyében mindenki testnevelőként ismer. Így majd’ tizenötéves szünet következett a színpadra állás terén. A versektől nem szakadtam el, saját kedvtelésre tanultam azokat, aztán 2008-ban egy József Attila-összeállítással újra közönség elé álltam. Azóta lépésről lépésre haladok előre, nemcsak az irodalmi és történelmi előadások elkészítésében, de a nagyvilágban is. 2015-re alakult úgy az életem, hogy a tanári pályát és a versmondó létemet megfelelő minőségben már nem lehetett összeegyeztetni. Akkor döntöttem úgy, hogy a sípomat szögre akasztom és belépek a Kárpát-medencébe.
A vándorlás lételemem. Ez nem összetévesztendő a céltalan bolyongással.
Szerettem volna megismerni a Kárpát-medencét, de nemcsak úgy, mint turista, hanem úgy, hogy közben az utazásaim helyszíneire vigyek is valamit. Ezeket az előadásokat viszem iskolákba, művelődési házakba, templomokba, könyvtárakba. A versmondás számomra nem öncélú dolog: közösségépítő tevékenység. Az ember a tudását, bármi is legyen az, meg kell ossza másokkal is a közössége épülésére.
„A népért végzendő munka nem külön foglalkozási ág, hanem minden hivatással elválaszthatatlanul együtt járó kötelesség” – mondja Márton Áron. E gondolat mentén próbálom élni az életemet.
Kunszentmiklósi vagyok, de a Kárpát-medencében élek. A pandémiáig a nyári hónapok kivételével nem volt olyan hét, hogy ne léptem volna át határt vagy ne tartottam volna majd’ minden nap egy előadást. Teszem mindezt autó nélkül, hiszen nincs jogosítványom. Vonaton, autóbuszon, néha repülőn utazom. S persze gyalog vagy kerékpáron.
A jó Istennek és a verseknek, a versmondásnak köszönhetek mindent: a feleségemet, a kisfiunkat, Péter Zalánt.
Visszatérek-e valaha a hagyományos tantermi keretek közé? Nem tudom. Nagyon sok iskolai előadásom van, az iskolai közeg nem hiányzik, hiszen folyamatosan benne vagyok. Érdekes és nagyon izgalmas figyelni, látni azt, hogy például miben hasonlít és miben különbözik a csángó, a kanadai, a magyarországi vagy a felvidéki diák. Sokkal több a hasonlóság, és ez egyértelműen közös kincsünknek, az anyanyelvünknek és a magyar kultúrának köszönhető.
Szakmai életrajzából jól látszik, hogy szinte mindig csatlakozik a tematikus emlékévekhez, programokhoz. 2021-ben milyen kerek évfordulókhoz, megemlékezésekhez szeretne kapcsolódni?
Nem mindig kapcsolódom a tematikus évekhez, tavalyelőtt például nem készítettem Rákóczi-előadást, illetve 2016-ban volt a Márton Áron-emlékév, én mégis csak idén készítettem el a püspök életéről szóló előadásomat. Mivel a hivatásom a munkám és a munkám a hivatásom, ezért természetesen én is figyelem a tematikus programokat, de előadásaim összeállításában nem ez a fő irányelv. Olyan előadásokat szeretnék készíteni, amelyek a múltról szólnak, de a jelenben játszódnak és a jövőbe hatnak. Amikor alsós gyermekeknek mesélek Szent László királyról, akkor például arról is beszélgetünk, hogy ők ma miként lehetnek lovagok, melyek ma a lovagias tettek, mit jelent ma lovagnak lenni. És nem csak a fiúknak. Vagy ott vannak a szent király csodái! Természetesen elhűlve hallgatják, miként lehetett az, hogy László király az ima erejétől felemelkedett a talajról! Az imádság erejével ketté tudott választani egy sziklát és kővé változtatta az arany pénzeket? Lehetetlen! Aztán játékos formában kialakul egy kötetlen beszélgetés arról, hogy épp a külső, virtuális világ térnyerése miatt mennyire nem figyelünk a belső hangunkra, a lélek erejére. Elvesztettük a csendjeinket, mert elnyomtuk azokat a külső zajokkal. S eljutunk odáig, hogy bizony, ha a napjaink apró csodáit észrevennénk, lásd az „egyszerű” napfelkelte szépségét iskolába menet, és nem csak az értelemmel akarnánk meglátni a dolgokat, akkor tudnánk igazán felfogni és valóban megérteni a szentek csodáit. Szeretem ezeket az órákat, mert nagyon őszinte és kíváncsi ez a korosztály.
Amikor József Attiláról mesélek, szóba hozom a szegénységet. A (gyermek)szegénység máig megoldatlan probléma. Sokat mesélek a költő fiatalkoráról, arról, hogy mekkora erővel, daccal, épp a költészet segítségével próbált kitörni a szegénységből. Az öngyilkossággal (vagy balesettel) pedig szembeállítom az Istent kereső verseit. „Az Isten itt állt a hátam mögött, és én megkerültem érte a világot!” −Lehet-e ennél szebben, pontosabban kifejezni az életet, az ember Isten utáni vágyakozását?
Idén ünnepeljük a felvidéki mártír politikus, gróf Esterházy János születésének 120. és Márton Áron püspök születésének 125. évfordulóját. Apai nagyanyámat Felvidékről, Andódról telepítették ki, mert nem vállalta a család a reszlovakizációt. Az Esterházy Jánosról készített előadásom emléket kíván állítani a megtörhetetlen katolikus hitű mártír, valamint nagyanyám emléke előtt is.
Ez ideig jellemzően irodalmi és történelmi témájú előadásokkal kereste fel a Kárpát-medence és a diaszpóra magyarjait, most pedig egyházi területre lépett: említette, hogy Márton Áron püspökről készített előadást. Miként került érdeklődése fókuszába a boldoggá avatására váró nagy erdélyi püspök és általában az egyházi múlt?
Az emberkatedrális – ahogy Illyés Gyula nevezte Erdély nagy püspökét – megismerését anyai nagyanyámnak köszönhetem. A „tassi mama” mesélt nekem először róla, pedig nagyanyám talán kétszer ha járt a határon túl. Mégis, az én egyszerű, falusi nagyanyámhoz is eljutott Márton Áron híre. Tíz évvel ezelőtt északról dél-keletre végigstoppoltam Erdélyt. Máramarosszigetről indultam és Csomakőrösig mentem, a híres vándor szülőfalujába. Szigeten, a hírhedt börtönben volt rab a püspök, ezért elmentem megnézni azt a helyet, amelyről Márton Áron a legnagyobb alázattal ír: „Jóságában az Isten elvitt szeretetének iskolájába, a börtönbe, hogy ott megtanítson igazán szeretni minden embert, egyik vagy másik nemzethez való tartozástól, vallási hovatartozástól függetlenül.” Ahogy ez a gondolat, úgy Márton Áron egész élete tanítás. S nekünk nincs más dolgunk, mint tanulni tőle. A stoppos utam után Gyulafehérvárról mentem haza vonattal, így meglátogattam a székesegyházat, amelynek 42 esztendeig volt hű szolgája. Abban az időben még nem volt látogatható a püspöki rezidencia, de volt ott a portán egy kedves idős hölgy, aki szimpatikusnak találhatta érdeklődésemet Márton Áron iránt, ezért „titokban” felvezetett a püspök egykori lakosztályába. Mai napig emlékszem az egyszerű, kopottas bútorokra, és a szekrényére, amelyet kinyitva a reverendáit, miseruháit is kezembe foghattam.
Később a szülőfalujában is jártam, a csíkszentdomokosi általános iskolásoknak meséltem József Attiláról. A róla elnevezett patinás épületű csíkszeredai líceumban, ahol Márton Áron is tanult, vissza-visszatérő előadó vagyok. Az utóbbi években fizikailag Márton Áron nyomába eredtem, és egyre nagyobbá vált bennem a késztetés, hogy lelki értelemben is megtegyem ezt az utazást. Ezért készítettem el az életéről szóló előadást, amelynek Isten szolgája Márton Áron, a szeretet apostola címet adtam.
Isten az emberiség legsötétebb óráiban apostolokat, szenteket küldött nekünk, hogy fényt gyújtsanak, erőt adjanak az „ember szépbe szőtt” hitének, őrzőként vigyázzanak ránk és az emberség és szeretet lángját menekítsék át a vészterhes időkön a jövő generációinak. A 20. század népét őrző, óvó pásztora és apostola volt a „Hegy”, Erdély legendás püspöke: Márton Áron. A pandémia után szeretném az ő élettörténetét és élettanítását elvinni a Kárpát-medence és a diaszpóra magyarságához.
Egy egységként kezeli az anyaország, a Kárpát-medence és a diaszpóra magyarságát. Tavaly a Nemzeti Összetartozás Éve igyekezett erősíteni összetartozástudatunkat. Mit gondol, idén az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus mekkora szerepet tölthet be ebben és a népek békés egymás mellett élésében?
A 34. Eucharisztikus Kongresszust 1938-ban rendezték Budapesten, abban az esztendőben, amikor az első bécsi döntés értelmében Felvidék visszakerült az anyaországhoz. 1938-ban a szlovenszkói magyarság szellemi és lelki vezetője, Esterházy János azzal a körülbelül 50 000-60 000 magyarral maradt, akik nem kerültek vissza Magyarországhoz. Esterházy akkor is a kisebbségi létet választotta. Ők a döntés után Szlovákiában élték tovább megpróbáltatásokkal teli életüket. A második világháborút követően a vallásos katolikus gróf hite és magyar származása miatt 12 évet töltött börtönben, ebből több évet a szovjet Gulágon. 1957. március 8-án, a morvaországi Mírov börtönében tért haza mennyei Atyjához. Az emberiség legsötétebb óráiban, a kegyetlen kommunista börtönök világában a foglyok, így Isten szolgája, Esterházy János is mindent megtett azért, hogy magához vehesse az Oltáriszentséget. Tette mindezt hihetetlen körülmények között, bátor találékonysággal: testvére, „Mariska egy időben a falu plébánosától kapott szentostya morzsáit kétszersültbe (cvibak) sütve küldte be Jánosnak a börtönbe a szentáldozásra. János a kenyérbe kevert ostyát állandóan magánál tartotta, s ha a cellában társai trágárul beszéltek, ha tehette inkább kivonult vele a folyosóra” (Molnár Imre: Kegyelem életfogytig).
Frantisek Mikosko Arisztokraták című tanulmányában így ír a mírovi börtönbe zártak Eucharisztiát ünneplő és azt magukhoz vevő pillanatairól: „A csiszolóban szentmisét is szolgáltattak: egy megbeszélt apró jelre elcsendesedett minden, látszatra figyelmes munkavégzés folyt, s Korec püspök csiszolójánál megtörtént a kenyér és a bor csodálatos átváltozása. Egy bizonyos pillanatban dobozkával a hóna alatt körbejárt egy fogoly, s úgy tett, mintha megfelelő csiszolt üveget keresne, a valóságban azonban a szentostyát hordta szét. Kenyérdarabkákat, kis papírkába csomagolva. Észrevétlenül osztotta szét. Lopva, csendes befelé figyeléssel tették a foglyok a szájukba, s mintha becsülettel csiszolnák az üveget, csendesen imádkoztak…”
Amilyen alázattal kötötte össze a börtönök ártatlanjait az Eucharisztia szentsége, úgy szeretném én is, ha olyan alázattal és szeretettel figyelnénk egymásra mi is, a Kárpát-medencében élő népek. Többek között ezt a megerősítést várom az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszustól. Abban is bízom, hogy azáltal, hogy Budapestre figyel a (katolikus) világ, úgy Márton Áron és Esterházy János boldoggá avatási perére is több figyelem irányul majd.
Varga Gabriella
Fotó forrása: Tóth Péter Lóránt archívuma
