Élet a koronavírus után – van emberem!

Testközelbe kerül a halál a pozitív koronavírusteszttel együtt. Az elmúlástól, a szeretteink elvesztésétől való félelem, a mérhetetlen kimerülés, a reményvesztettség mind-mind a beteg szívéig hatol, miközben szervezete ádáz küzdelmet vív a koronavírus ellen. És mégis, mindennek ellenére, a legmegpróbáltatóbb helyzetekben is megcsillan Isten kegyelme, az élet ismét győzelmet vesz a halál felett. Szerzőink meg- és túlélték a koronavírust, megrendítő történeteik legyenek erőforrás számunkra ezekben a vészterhes időkben. Balázs Katalin újságíró, a Caritas munkatársa írását olvashatják.

Amikor a koronát nem csak mint Magyarországra repítő vonatot kezdték emlegetni Székelyföldön, vigyázzba álltak az énjeim. Az egyik bagatellizálta, hogy ennek nagyobb lesz a füstje, mint a lángja, a másik az újságírói múlttal a félelemkeltéstől féltett mindenkit, a harmadik már szőtte a világmegmentő történeteteket, miként fogja ő járni az utcákat caritasos piros kabátban, és viszi a mindennapit a beteg emberekhez. Isten küldte a legkisebbekhez, hát védett, ő nem betegedhet meg. A valahányadik énem is szót kért, minduntalan feltéve a kérdést: mi van, ha mégis megfertőződöm, és én is fertőzni fogok? Ha idős szüleimet megbetegítem? Ha valamelyikük meghal, mikor nyugszik meg az én lelkiismeretem? Azt terveztem, távol tartom magam tőlük, bevásárlok nekik, s a pakkot ajtajuk előtt hagyom, majd integetünk egymásnak az ablakon keresztül… Édesapám, amikor ezt a drámaforgatókönyvet előadtam, csendesen reagált: „Fiam, amióta te megszülettél, mi anyáddal vállaljuk a veled járó kockázatot.” Nem részletezte, hányszor járt velem kockázat, de megnyugtatott, hogy jobb az élet, ha együtt vagyunk, mint szanaszét. Hát együtt töltöttük az első hullámot, és haladtam a munkámmal is, nyomdába került a Van emberem! Szeretetszolgálat Erdélyben című, a Gyulafehérvári Caritas és Verbum által kiadásra szánt kötet. Azt terveztük, hogy a gyulafehérvári székesegyházban a Caritas több mint hatszáz munkatársa és vendégek előtt mutatjuk be, így ünnepelve a Caritas létének harminc esztendejét. Énjeim egyike megint fantáziált: ott állok majd az ambónál az ünnepség kellős közepén, és arról tartok riporterként Cicerót szégyenítő szónoklatot, hogy mit jelent, ha az embernek van embere, ha van, akire számítson a bajban.

Nem lett nagy ünnepség, a szigorítások törülték a tervet, de még ott volt a remény, hogy majd régiónként bemutatjuk a riportkötetet. Szétfoszlott ez a lehetőség is, sőt csapatokhoz külön-külön sem mehettünk, egyre többen lettek pozitívak. Beálltam a sorba, az ízületi fájdalmak után torokfájás, majd olyan fáradékonyság következett, hogy a teafőzés hegymászással ért fel. Elszigetelődtem szeretteimtől, és egy tizenkét éves, rám bízott, szintén megkoronázott gyerekkel feküdtem egy tömbház harmadik emeleti lakrészében három hetet. A legnagyobb mozgásnak, országos kirándulásnak az számított, ha a rendőrség hívására az erkélyre mentünk integetni a hatóságnak: tartjuk a karantént, ha megszökhetnékünk lenne, ezzel az erővel akkor sem jutnánk messzire. Egy nap könnyebb, egy nehezebb, mintha sosem akarna vége lenni a mókuskeréknek, és mintha senki sem ígérhetné meg biztosra, hogy javulni fog állapotunk. Átalakultak az igények, és bár az étkek íztelenné-szagtalanná váltak, mégis vártuk, hogy valaki csöngessen az ajtón, és amikor kinyitjuk, legyen ott a küszöbön valami finom, valami olyanfajta üzenet, hogy rátok gondolunk, jó szívvel hoztuk, kívánjuk, hogy gyógyuljatok meg. És nem telt el nap, hogy a küszöbön ne legyen egy csomagocska, olyan nap, amikor ne örvendhettünk volna meglepetéseknek, ne dobbanhatott volna nagyobbat az amúgy is szaporázó szívünk. Ott volt mellettem egy kicsi ember, hogy legyen, akivel osztozni az élményeken, és legyen, akinek halkan, nem szónokként, hanem könnyet nyelve a boldog meghatódottságtól odasúgni: „Van emberem! Köszönöm, Istenem!”

Balázs Katalin

Megjelent a Vasárnap 2020/48-as lapszámában.

Kapcsolódó: