Nem jámborkodhatjuk el az élet kihívásait

Csiszár Klára a BBTE Római Katolikus Teológia Karának habilitált egyetemi adjunktusa és a Linzi Katolikus Egyetem pasztorálteológia intézetének tanszékvezető professzora. Főbb kutatási területei: egyházfejlődés a posztkommunista országokban, egyházmegyei zsinatok, missziófogalom, Ferenc pápa teológiája, logopasztorális és egzisztenciaanalízis alapú pasztorális teológia.

Milyen gondolatok, témák foglalkoztatják mostanában?

Több téma foglalkoztat, annak ellenére, hogy a nyár a szabadság ideje kellene, vagy kellett volna, hogy legyen. Foglalkoztat egyrészt a világjárvány és az egyház hozzáállása a járványhoz, a lelkipásztori gyakorlat a járvány idején, az egyház, a lelkipásztorok és a hívek felelőssége, hogy mennyire vigyázunk egymásra, hogy mit mond az egyház Istenről a járvány idején, és hogy milyen Istenről teszünk tanúságot ebben a nehéz helyzetben például a médián keresztül. Sajnos vidékeinken egyre több olyan hangot lehet hallani, hogy az egész járvány mese, egy összeesküvés-elmélet része és messze nem olyan komoly a helyzet. Azt hiszem, hogy azok az emberek és családok, akik elveszítették egyik szeretett hozzátartozójukat, máskép gondolkodnak erről.

Közelebb hozni a teológiát, ez a célja sorozatunknak, amelyben egy éven keresztül minden hónapban a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karával együttműködésben bemutatunk egy erdélyi és egy nemzetközi teológust, valamint a teológia egy tudományágát.

Foglalkoztat továbbá az, hogy miért nem tematizálunk az egyházban – vagy csak nagyon ritkán – olyan társadalmi és egyházi problémákat, amelyek már a járvány előtt is ott voltak, de a járvánnyal ezek láthatóbbá és égetőbbé váltak. Néhány példa: a munkanélküliség, az emberi élet védelme (és nemcsak akkor, ha abortuszról vagy eutanáziáról van szó, hanem a járványügyi előírások betartása kapcsán is), erőszak a családban, magány, depresszió, egzisztenciális félelmek, a szentmise helye és szerepe az életünkben, egyház a szentmisén túl. Ha meg akarjuk szólítani a mai modern embert, akkor már nem jámborkodhatjuk el az emberi élet kihívásait, hanem komolyan meg kell vizsgáljuk a hitről szóló kommunikációinkat, igehirdetésünket arra vonatkozóan, hogy az érthető-e a mai ember számára, hogy az valóban Istenről mint szerető és végtelen irgalmas Atyáról szól-e, vagy hogy az Istenről való beszédünk egyesíti-e, gyógyítja-e, segíti-e az embert abban, hogy élete egyre jobb, békésebb és teljesebb legyen. Nagyon gyakran látom és tapasztalom, hogy egyházi gyakorlatunkat, akárcsak az életünket, a félelem és a bizalmatlanság határozza meg. Félünk, hogy mindenki rosszat akar nekünk, félünk, hogy az ember nem képes felelősségteljes döntéseket hozni. Ebben a félelemben megmerevedve pedig elmulasztjuk, ami egyházként a feladatunk, mégpedig azt, hogy segítsük az embert haladni fejlődésének útján, hogy egyre inkább kezébe vegye az életét, felelősen élje mindennapjait, lehetőleg egyre kevesebb félelemmel és egyre több bizalommal, örömmel és szeretettel. Ezt jelenti ugyanis a megváltás logikája, erre buzdítanak legszebb ájtatosságaink, amelyek közül a kedvencem a Jézus Szíve litánia. „Alakítsd szívünket a te szent szíved szerint!” Mindig megdöbbenek ennek a mondatnak a hihetetlen mélységén. Milyen számomra ez a szent szív? Inspiráló, hogy ehhez hasonló lehet(ne) az én szívem, ha dolgozom rajta.

Mit tart a kortárs teológia legnagyobb kihívásának?

Számtalan kihívást látok. Különféle országokban fordultam meg az elmúlt években, több országban éltem és dolgoztam. Így nehéz egy általánosan érvényes kihívást megfogalmazni. Én egy gyakorlati tárgyat oktatok, a pasztorális teológiát. Ez a tárgy nagyon szeret belebújni a valóságba, igyekszünk megismerni, és megérteni azt, ami a társadalomban, a világban történik, azt ahogyan az emberek, a hívek, a papok élnek. Éppen ezért szeretnék most válaszomban az erdélyi, bánáti és párciumi kortárs teológia kihívására kitérni. Nagy kihívás egy úgynevezett politikai teológiának a kialakítása, amely nemcsak megvallja, hanem életre is váltja azt, ami hitének a gyakorlati következménye. Egyfajta teológiai és gyakorlati elmozdulást látnék fontosnak az apologetizáló, néha lebutító, igénytelen ideológiák mantraszerű ismétlésétől egy dinamikus, változni és változtatni akaró felnőtt teologizálás felé. Egy olyan teológiai diskurzust látnék egyre inkább szükségesnek, amely a mantraszerűen ismételt védekező és gyakran félelmen alapuló belterjes, egyre több ember számára unalmas vallásosságunkat egyfajta agilis, egzisztenciális értelembe vett vallásosság felé mozdítja el. Ebben a teológiában pedig otthon vannak azok a krisztusi témák, amelyek mellett gyakran mi elhaladunk: felelősség, felebaráti szeretet, szolidaritás, befogadás, nyitottság, irgalom, megbocsátás, egyetemesség, egymás iránti tisztelet, párbeszéd, igazság… és még sorolhatnánk. Abszolút modern témák!

Ön szerint mi a pasztoráció legsürgetőbb feladata?

Mindannak fényében, amiről a fentiekben beszéltem, úgy gondolom, hogy a pasztoráció legsürgetőbb feladata a valósággal való bátor és szerető szembenézés. Szerető szembenézés alatt azt értem, amikor prédikációink, megnyilatkozásaink nagyrésze nem a nyugat dekadenciájának a szidásában, nem az emberek vallástalanságának a kifogásolásában, nem a bűnös világ ecsetelésében merül ki, amikor nem hibásokat keresünk azért, mert a világ olyan amilyen, hanem amikor a világban és az emberben meglátjuk azt, amire az képes, azt, ahová képes fejlődni, azt amire teremtve lett és elkezdjük keresni és mérlegelni azokat a lehetőségeket, amelyek megindítják az isteni terv szerinti fejlődést. Olyan ez, mint egy szülés. Az ember, a világ és az egyház is állandóan meg akar és a jobbra akar születni. Ez az isteni DNS, amit magunkban hordozunk. Az egyházi gyakorlat feladata pedig jézusian bábáskodni ennél a jobbra való születésnél. A jézusi logika szerint a hangsúly a fenyítés helyett a bíztatáson van, az ítélkezés helyett a bizalmon, a bezárkózás helyett a nyitáson, a moralizálás helyett a simogató gyógyításon. Persze ez egy összetett folyamat, egy ilyen pasztorális irányvonalat egyre inkább markánssá és mérvadóvá tenni. Kulcsfontosságú a képzés, ezen belül a teológiai képzés átgondolása, szinergiák feltérképezése, képzett laikusok megfelelő bevonása az egyházi gyakorlat alakításába, a lelkipásztori kompetenciák fejlesztése. Nagy szükségét látnám az egyházmegyei zsinatok újjáélesztésének és újjászervezésének. Javasolt ezek 10 évente történő megtartása, és nem véletlenül.

Milyen könyvet ajánlana elolvasásra? Miért?

Én a János evangéliumát ajánlom mindenkinek gyakori elolvasásra. Egyrészt azért ajánlom ezt, mert ennek olvasását már ma elkezdheti mindenki. Másrészt azért ajánlom, mert ez úgymond a haladó szintű keresztények evangéliuma. Fantasztikus állításokat találunk benne, amelyeket Jézus önmagáról mond, amelyeket órákon át lehet ízlelgetni és amelyeken érdemes elmélkedni: „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). „Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővessző” (Jn 15,5). „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik” (Jn 6,34). De mindezen túl ez az evangélium visszaadja Jézusnak néhány kulcsfontosságú (lelki)beszélgetését a szamariai asszonnyal, Mária Magdolnával vagy akár Péter apostollal. A jánosi teológia ebben a „könyvben” a megtestesülés logikáját magyarázza, a szeretet kettős dinamikáját, azaz azt, hogy az Isten szeretete nem elválasztható az embertársunk iránti szeretettől. Ha gyakran és sokat olvassuk ezt a könyvet, akkor annak látszata lesz az egyházi gyakorlatban.  

Hogyan szokott kikapcsolódni, feltöltődni?

Általában mozgással, elmélkedéssel. Futok, biciklizem és igyekszem felfedezni a természet szépségeit. Bevallom azonban itt sokkal következetesebb kellene lennem, gyakran a munka annyira befed, hogy csak éppen, hogy ellopom az időt a kikapcsolódásra. Ez pedig nem jó.

Ki az ön számára Jézus?

Aki van, aki állandóan irgalmával elém jön, és akit követni akarok.

Az interjú rövidített változata megjelent a Vasárnap 2020. szeptember 27-i számában.