„A jezsuiták jelmondata végigkísért és nagy fejlődésen ment át. Ennek a jelmondatnak a lényege: hogyan tudom Istent megdicsőíteni az életemben.” Sófalvi János nyugalmazott lelkipásztort kérdeztük.
Szentelési ünnepsége mely mozzanata legemlékezetesebb ön számára?
Elsőéves teológuskoromban Stureck Emil filozófiatanárom egyik órán ezt mondta: „Kedves tisztelendő urak, ma reggel végeztem a tízezredik szentmisémet”. Megdöbbentünk, s lám, ha most számba veszem az elmúlt éveket, pontosan nem tudom, de úgy gondolom, hogy a húszezredik szentmisén is „túl vagyok”. Ez a legnagyobb kegyelem, amit kaphattam Istentől. Gyerekkorom óta vágytam arra, hogy misézhessek, és papszentelésem alkalmával ez megvalósult. Ez volt papszentelésem legnagyobb élménye, hogy szentelő püspökömmel és fölszentelt osztálytársaimmal együtt a gyulafehérvári székesegyházban, nagyszámú rokonságom jelenlétében elmondhattam első szentmisémet. Felejthetetlen élmény volt. Azóta minden nap elvégeztem a szentmisét, ami a jó Isten nagy kegyelme számomra.
Mit osztana meg szívesen az olvasókkal papi jelmondata kapcsán?
A papi jelmondatom: „Mindent Isten nagyobb dicsőségére”. A jezsuiták jelmondata végigkísért és nagy fejlődésen ment át. Ennek a jelmondatnak a lényege: hogyan tudom Istent megdicsőíteni az életemben. Kezdetben rácsodálkoztam, hogy a körülöttünk lévő világ Istent dicsőíti: „Isten nagyságát hirdeti az ég, a mennybolt vallja kezei művét” (Zsolt 18), de ezt a dicsőítést valakinek meg kell szólaltatnia. Hogyan valósítsam ezt meg az életemben? Ahogy pap lettem, adott volt a lehetőség is. A szentmisét méltósággal végzem, a zsolozsmával Istent dicsőítem, és a papi munkámat is az ő dicsőségére ajánlom fel. Ez ment is egy darabig önzetlenül, de a költő szavai szerint: „Megkísértett a nagy Kísértő. És egy világot tárt elém” (Sík Sándor: Ketten a Mesterrel). Én misézek, én prédikálok stb., tehát nekem is jár egy kis dicséret, és már nem tudtam Isten dicsőségét szolgálni papi munkámmal. És aztán továbbsodródott. Első önálló helyemen templomot és tornyot kellett építeni. Sok munkával járt, de gondoltam, ahol eddig nem volt megfelelő templom és torony, most építünk Isten dicsőségére. Befejeztük az építkezéseket, a hívek nagyon boldogok voltak, de engem is büszkeség töltött el. Tehát itt is csorbult Isten dicsősége, mert én is részt kértem belőle. Sokat gondolkodtam, hogyan szolgálhatnám önzetlenül Isten dicsőségét a továbbiakban. Az Úr Jézus adta meg a választ. Mindenben teljesíteni Atyám akaratát a szenvedésben, a megpróbáltatásban is. Erre akkor döbbentem rá, amikor gyakran testi-lelki szenvedésben volt részem. Ezeket a szenvedéseket érthetetlennek tartottam, de az Úr Jézus példája szerint semmi nem történik hiába az életünkben, mindennek célja van, még a szenvedésnek is. Akkor dicsőítjük meg a mennyei Atyát, ha ezeket a szenvedéseket vállaljuk. Az utolsó vacsora alkalmával, amikor Júdás eltávozik a teremből, Jézus azt mondja: „Most dicsőült meg az Emberfia s az Isten is megdicsőül benne” (Jn 13,31). Jézus ezt azért mondja, mert elvállalta a kereszthalált. Az Atya akaratát érvényesítette az életben. A pap is így van, ha a korral járó szenvedéseket és egyéb megpróbáltatásokat elfogadjuk, a jó Istent dicsőítjük meg vele. Tehát az élet nehézségeinek türelmes elfogadásával Isten dicsőségét szolgáljuk.
Minek örül leginkább lelkipásztori szolgálatában?
Papi életemben nagyon sok lelki örömben volt részem. Jó hívek vettek körül, paptársaim megbecsülését is éreztem. A sok lelki öröm között jelentős helyet foglal el a következő esemény. Amint említettem, az első önálló plébánián templomot és tornyot kellett építeni, hogy a szentségi Jézusnak megfelelő lakóhelyet biztosítsunk. Amikor elkészültünk a munkálatokkal, meghívtam az elődömet, aki nyugdíjas éveit töltötte. Az elődöm a régi kápolnából ünnepélyes kísérettel áthozta az új templomba az Oltáriszentséget, én az ajtóban vártam a nagy Vendéget, és ünnepélyes keretek között elhelyeztük az Úr Jézust az új helyére. Megható volt, a hívek számára is. Mindenütt, ahol csak szolgáltam papi életemben, nagyon jó híveim voltak. Szerették az egyházunkat, áldozatot is vállaltak érte. Szerették papjaikat, és ragaszkodtak hitükhöz. Mindent hálásan köszönök mindenkinek.
Melyek a pasztoráció súlypontjai ön számára?
A lelkipásztori munka sokrétű. A szentmisét bemutatni, hirdetni az evangéliumot, a szentségeket kiszolgálni, a híveket irányítani stb. Akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, ezek a feladatok köteleznek. Az évek folyamán változnak a körülmények és a módszerek, de a lényeg ugyanaz. Az elmúlt ötven esztendőben mi ezt megtapasztaltuk. Az első évben latinul és háttal végeztük a szentmisét. Hittanórákat csak a plébánián tarthattuk, nyilvános körmeneteket, ünnepségeket nem rendezhettünk. Nagy közösségekben a családlátogatás kötelező volt, napi feladat. Így gyűjtöttük össze a hittanórás gyermekeket. Hetente minden osztálynak két hittanórája volt, és a gyermekek szívesen jöttek. Ma már minden másképp van. Ma más módszerekkel dolgoznak a lelkipásztorok, talán látványosabb a munkájuk, de a lelkipásztori munka lényege ma is változatlan: „Hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, érvelj vele, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáállással” (2Tim 4,2).
A hívekkel való kapcsolat ma is nagyon fontos a lelkipásztor számára. A lelkipásztorok mindig elérhetők kell legyenek, hogy a hívek biztonságban érezzék magukat. Tudják azt, hogy bármikor szükségük van lelki támaszra, a lelkipásztoruk rendelkezésükre áll. S így ők is mindenben támogatják és segítik lelkipásztorukat. A paptestvérekkel legyenek jó viszonyban akár a lelkipásztori munka kisegítésében, akár tanácsadásban, akár betegségben, lelki krízisben, legyenek mindig készségesek a szolgálatban. Vigyázzanak egymásra. Ezt megtapasztalhattuk a fordulat alkalmával 1989 decemberében, abban a rövid időszakban, amikor a népnek nem volt politikai vezére, a papokra hárult a nép irányítása. Megfogadták lelkipásztoraik tanácsát, így indulhatott el az új élet, az egyház megújhodása, szabad vallásgyakorlat, nyilvános zarándoklatok, búcsúk, ünnepek nyilvános gyakorlása stb.
Mi jelent a leginkább töltekezést ön számára az imában és azon kívül?
A pap, ha lelkiismeretesen végzi munkáját, nagyon fontos feladatot tölt be. Hogy minden időben elvégezhesse munkáját, erőt kell merítenie ahhoz. Ilyen erőforrás a rendszeres ima, lelkigyakorlat, a Szentírás olvasása, lelki könyvek tanulmányozása, a napi elmélkedés. Ezek mindig biztos erőforrások. Valaki azt mondta, hogy a pap, aki naponta misézik, a breviáriumot elvégzi, elmélkedik és még valami jót is tesz, az már valamit tett azon a napon. Megtapasztaltam az elmúlt évek folyamán, hogy nagyon fontosak ezek az erőforrások, de hogy minden nap elvégezhessük, szükséges időt szánni rá, és ha lehet, ezeket a lelkigyakorlatokat a nap meghatározott órájában végezzük.
Szükséges a felüdülés is: olvasás, zenehallgatás, kirándulás stb. Nekem nagyon bevált a klasszikus zene hallgatása. Naponta hallgatok zenét, nyolc órát, ha van rá lehetőség, hangversenyekre, színházi előadásokra jártam, amíg az egészségem engedte, rendszeresen besegítettem a környékbeli plébániákon. Most, hogy nem mehetek, itthon is követem a napi programot. Közösen misézünk, imáimat rendszeresen végzem, olvasok, zenét hallgatok és sétálok a gyönyörű kertben, kényelmes otthonom van. Nagy szeretettel gondoskodnak rólunk, és ha betegek vagyunk, ápolnak bennünket. Ez az otthon ideális hely egy nyugalmazott lelkipásztornak, ahol felkészülhetünk a nagy találkozásra mennyei Atyánkkal.
Sófalvi János Nyárádremetén született 1946. január 1-jén. Teológiai tanulmányait a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán végezte. Márton Áron püspök szentelte pappá 1970. április 5-én.
Szolgálati helyei:
• Bözödújfalu: 1970–1971 között
• Székelyudvarhely I.: 1971–1973 között
• Marosvásárhely I.: 1973–1977 között
• Nyárádszereda: 1977–1983 között
• Marosvásárhely, Páduai Szent Antal-templom: 1983–1988 között
• Gyergyóalfalu: 1988–1998 között
• Jobbágyfalva: 1998–2007 között
Jelenlegi szolgálati helye: Jó Pásztor – Pastor Bonus Papi Öregotthon – Székelyudvarhely
Megjelent a Vasárnap 2020/30. számában.
