„Az élet az embert nagyon sokszor komoly kihívások élé állítja. Szükségünk van a biztatásra, a bátorításra, a gondviselő Isten szeretetének megtapasztalására.” Bálint Emil főesperes-plébános válaszolt kérdéseinkre.
Szentelési ünnepséged mely mozzanata legemlékezetesebb számodra?
Huszonöt éve szenteltek pappá. Egy fiatal embert látok magam előtt, aki lelkesedéssel, naivitással, tenni akarással, Istenbe vetett bizalommal áll szentelő püspöke előtt. Szívesen emlékszem vissza a szemináriumban eltöltött évekre, tanáraimra, nevelőimre. Vannak, akiknek személye hangsúlyosabban körvonalazódik előttem. Talán azért, mert többet tettek szellemi hiányosságaim pótlásában, az emberséges papi lelkiség kialakításában, vagy pedig egy olyan Isten-kép megismerésében, amely szerethetőbbé tette számomra az Istent. Szívesen emlékszem vissza a „vár-fok” sétáira, amely a Tábor-hegyet jelenítette meg számomra.
A szentelési ünnepség megragadó élménye volt a székesegyház kőpadlójára való leborulás. Többen megkérdezték, mire gondoltam akkor? Hála volt bennem és félelem. Hála Isten iránt mindazért és mindazokért, akik lehetővé tették számomra, hogy a hét társam között lehetek. Félelem az új állomáshelytől és az előttem álló ismeretlen kihívásoktól. Valahányszor nagypéntek délutánján az oltár előtt arcra borulok, mindig felidéződik bennem a papszentelés e jelentőségteljes mozzanata. Ezekben a leborulásokban ma is benne van a köszönet, az emberi kapcsolatok öröme, a barátságok, a közös munka gyümölcse, de benne van a kudarc is, a veszteség, mindaz, amit eddigi papi éveim alatt átéltem és megtapasztaltam. Az Isten előtt leborulva másként látja az életet az ember.
Mit osztanál meg szívesen az olvasókkal papi jelmondatod kapcsán?
Papi jelmondatomat Szent Pál apostol Szeretethimnuszából vettem: „Ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok” (1Kor 13,2). Az élet az embert nagyon sokszor komoly kihívások élé állítja. Nem kíméli a szenvedésektől, az igazságtalanságtól, a tragédiáktól. Szükségünk van a biztatásra, a bátorításra, a gondviselő Isten szeretetének megtapasztalására. Meggyőződésem, hogy mindannyiunk feladata és küldetése az életet elviselhetővé tenni mások számára, mert Isten az ő jóságát emberek által sugározza felénk. Nem könnyű egy intézmény élén a szeretetről tanúságot tenni, amely néha csak abban nyilvánul meg, hogy másokat meghallgatok, máskor pedig abban, hogy nem azt teszem, amit egyesek elvárnak tőlem, néha pedig abban, hogy van bátorságom beismerni, én is ember vagyok, gyarló és halandó.
A szeretet útja nehéz és meredek, amely nem mindig a nyájas mosolygásban nyilvánul meg, hanem a teherbírásban, a megvalósított munkában, az áldozathozatalban, a sokszor eredménytelennek látszó egyhangúságban. Számomra szeretni azt jelenti, hogy igyekszem az előttem álló embert komolyan venni a szenvedésében, az élet keresztjének hordozásában, de az élet örömteli pillanataiban is.
Minek örülsz leginkább lelkipásztori szolgálatodban?
A lelkipásztori szolgálatom örömei közé tartozik, amikor sikerül a közösség életéhez valamit hozzáadni. Az építkezési munkálatok mindig látványosabbak, de hálával töltött el az elvégzett munka öröme. Örömet jelentett a közösségekben rejlő bizalom és ragaszkodás, amely a segítőkészségben és a tenni akarásban nyilvánult meg. Az Istent kereső emberek nyitottsága, lelki igényessége, egyszerű alázata mindig megragadott. Sok jó embert megismertem az eltelt 25 év alatt, akik munkájukkal, áldozathozatalaikkal, sokszor névtelenségbe burkolózva segítették a közösség építés munkáját. Mindenik közösség más kihívást jelentett és más feladatok elé állított.
Melyek a pasztoráció súlypontjai számodra?
A lelkipásztori munkám során mindig fontosnak tartom a közösségépítést. Az emberek érezzék, hogy a templom, a plébánia nem a pap tulajdona. A közös teherviselésben mindenkinek ki kell vennie a részét. Mindig vannak „potyázók”, akik csak rendelni szeretnek: egy keresztelőt, egy esküvőt és ötleteikkel tanácsokat osztogatnak, de a megvalósításkor láthatatlanná válnak. Nem könnyű sok ember tudatába elültetni, hogy az egyházadó az nem papbér, és a valahová tatozás kötelezettséget ró az emberre.
Fontosnak tartom az egyházi ingatlanok karbantartását és jó menedzselését, annak ellenére, hogy nem ez a pap elsőszámú feladata. A közös munka összekovácsolja az embereket.
A pasztoráció egy másik számomra fontos súlypontja: a gyerekek és a fiatalok. Azt látom, idő teltével, a számtalan foglalkoztatás mellett egyre nehezebb bevonzani őket. Felemelő élmény, amikor ministránsok csapata veszi körül az oltárt. A szórvány- és az elnéptelenedő közösségekben szolgáló pap kihívása, hogy egyre kevésbé adódik meg ez az élmény. A jövő kereszténysége gyermekeink és fiataljaink kezében van. A hitoktatás papi életem kihívása, mert szükség van a családi háttérre, amely a mai világban főleg városon nagyon sokrétű és összetett.
A családok a plébánia húzóerejét képezik. Minden állomáshelyemen megtapasztaltam, mennyire fontos a családi közösségekkel való együtt gondolkodás. Az idősek számára szervezett különféle programok szintén szép emlékként élnek bennem, amelynek folytatását az elkövetkező időszakban is szükségesnek tartom. A szociális és karitatív tevékenységek megszervezése szintén a lelkipásztori munka fontos részét jelentik.
Mi jelent a leginkább töltekezést számodra az imában és azon kívül?
Ami az imában való lelki töltekezést illeti, számomra nagyon fontos a szentmise. A liturgia szépsége és gazdagsága erőforrást jelent. Igyekszem odafigyelni, nem összecsapni annak ellenére, hogy nem mindig sikerül. Szeretem a csendet, amely olykor ijesztő és egyhangú tud lenni, de feldúltságomban, keserű pillanataimban a rejtekben jelen lévő Isten közelsége mindig megnyugtat.
Nagyon szeretem a természetet, a patak csobogó hangját, a tűz játszadozó lángocskáit. Mindig megcsodálom az önzetlen embereket, akik tesznek a közért, szellemi és anyagi vonatkozásban egyaránt, és soha nem várnak jutalmat. Fel tudok nézni a köznapi emberre, aki néha félve, de kitartó munkával, Istenbe vetett bizalommal végzi feladatát. Csalódásaimban ezek látványa erőt és új lendületet ad.
Bálint Emil Oroszhegyen született 1970. május 30-án. Teológiai tanulmányait Gyulafehérváron végezte, és ugyanott szentelték pappá 1995. május 25-én.
Szolgálati helyei:
• Gyergyószentmiklós I.: 1995–1999 között
• Nagyenyed: 1999–2004 között
• Balánbánya: 2004–2018 között
• Jelenleg a csíkszeredai Szent Ágoston-plébánia plébánosa és a felcsíki kerület főesperese.
Kérdezett Bereczki Silvia sa
Megjelent a Vasárnap 2020/26-os számában.
