Az elmúlt hetek nehézségei és különböző kihívásai sokunk életét megváltoztatták, illetve befolyásolták. A sok manipulált híradást mellőzve azonban úgy gondolom, kegyelmi időt kaptunk, amit lehetőségeink szerint a legjobban ki kell használnunk, s amely lelki-szellemi értelemben is építő. Miközben e sorokat írom, azon is gondolkodom, hogy talán soha akkora aktualitása és zsigereinkig ható üzenete nem volt még a nagyhétnek, mint most!
Az üres templomokban végzett lamentációk (sajnos csak igen kevés helyen!), a nagypénteki szertartások stb. oly mértékben érzékeltették a magány kézzelfogható valóságát, amelynek mélységére éltető kontrasztként hatott a húsvétvasárnapi kezdőének a Resurrexit – Feltámadtam, ez ad mindnyájunknak értelmes és kielégítő választ.
Húsvét első hetében (is) beszéltem egy kedves barátommal, kollégámmal. Beszélgetésünk egyik melléktémájaként felmerült a kérdés, vajon hány templomunkban tartották fontosnak, hogy húsvétvasárnap ez a Krisztus szájából hangzó bátorító, erősítő és vigasztaló szó elhangozzon, illetve az összes húsvétvasárnapi liturgikus tétel a helyén megszólaljon. A beszélgetést tettek követték, és a barátom, Tankó László segítségével (köszönöm neki itt is) megvalósult. Érdeklődésünk a négy egyházmegye (gyulafehérvári, nagyváradi, temesvári, szatmári) azon meghatározó templomait és esperesi központjait jelentették, amelyek a közvetítések által elérhetőek voltak. Szomorúan kell megállapítanom, hogy a 25 település 43 temploma közül csak 18 templomban hangzott el a húsvétvasárnapi introitus, és csak 11 templomban a teljes húsvétvasárnapi liturgikus tétel.
Nagy kérdés, hogy a liturgikus tételeket lecserélők kitől vagy kiktől kaptak ,,felhatalmazást’’ arra, hogy az említett tételeket lecseréljék? Talán zavart valaki(ke)t hitünk legfontosabb titkának a közlése? „Az elterjedt fegyelmezetlenség problémája… már a szentségek érvényességét is érintheti” – állapítja meg Robert Sarah bíboros.
Húsvéti örömünneplésünk gazdagsága nem teljes és nem hiteles a liturgián elhangzó liturgikus tételek teljessége nélkül! Meg kell ízlelnünk, szeretnünk és tanulnunk a liturgikus egység szépségét. Szent Pál apostol igen határozott kijelentése számunkra is érvényes és aktuális: ,,Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek is ( 1Kor 15,14).
Naponta tudatosítanunk kell, hogy az egyház liturgiáját kell végeznünk. Ennek megvan a jól bevált menete és szabálya, misztériuma, drámája és szerves egységet alkot, amelyet egyházanyánk elénk tár. Abban a pillanatban, amikor a ,,saját liturgiánkat ” kezdjük ünnepelni, az említett szakrális egység megbomlik, felborul, és nem marad más, mint saját aktivitásunk és kreativitásunk színtere. Íme, mennyire súlyos és felelősségteljes tevékenység a papi és az egyházzenei szolgálat a kántor részéről is!
Ez a kényszer–bezártság, amely, valljuk be, sok jót hoz(hat)ott sokunknak, remek lehetősége lehetett volna a közvetítések által, hogy mindent a helyén és a lehető legünnepélyesebben végezzünk. Néhány, kevés, elenyésző kivételtől eltekintve valahogy a nagy többségnél valamiért nem valósult meg. Tudatosítanunk kell, hogy meg vagyunk váltva, és ezt a megváltottságot egyenként is magunkra kell alkalmazzuk, úgy, hogy ez a belső derű liturgikus ténykedéseink természetes velejárója legyen a transzcendenssel való együttlétek alkalmával a liturgiában is! Liturgikus anyanyelvünk, mint ahogy édesanyánk is, csak egy van! Ha ezt elveszítjük, akkor az életünk is sebezhetőbb, mostohább, kiszolgáltatottabb állapotba kerül.
Katolikus szent liturgiánkat (mint hitünk rövid, tömör foglalatát) törékeny cserépedényben hordozzuk (2Kor 4,7), amelynek megváltoztatására, helyettesítésére, lecserélésére senki nincs ,,felhatalmazva”!
,,Örök-új Szépség, későn, jaj, későn kezdtelek szeretni! Bennem voltál, én meg künn! Künn kerestelek s torz mivoltommal belerohantam ékes teremtett világodba. Velem voltál s én nem voltam veled. Teremtmények szakítottak el tőled, amik nélküled egyáltalán nem is volnának. Azután fölharsant hívó szózatod: megtörted lelkem siket csendjét, kigyulladt bennem ragyogó világosságod, s elűzted rólam a vakoskodó homályt. Illatod kiáradt, beszívtam s most utánad lelkendezek. Ízleltelek, éhezlek, szomjazlak: megérintettél s íme, áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után!’’ (Szent Ágoston, Vallomások X. 27.)
Imádkozzunk a liturgikus józanlátás kegyelméért!
Józsa Domokos, Nagyvárad
