Már mindannyian számolunk visszafelé, hogy mikortól lehet szabadon, „papír nélkül” is elhagyni otthonainkat, és azt is nagyon várjuk, hogy mikortól mehetünk újra szentmisére, hisz sokunknak húsba vágóan hiányoznak a szentségek. Közben figyelemmel követjük, hogyan alakul a helyzet a szomszédos országokban, és titkon reméljük, bízunk abban, nálunk is hamarosan „történni fog valami”. A nagyváradi egyházmegye főpásztorát, Böcskei Lászlót arról kérdeztük, hogy éli meg a jelenlegi állapotot, eljut-e a „katolikusok hangja” a döntéshozókig és mivel biztatja a rábízottakat.
Lassan két hónapja annak, hogy március 16-án az államelnök rendkívüli állapotot hirdetett meg a koronavírus járvány terjedésének lassítása érdekében. Mindannyian aggodalommal követtük, ami a határainkon kívül, Kínában, Nyugat-Európában és főleg Olaszországban történt. Aggodalommal töltött el bennünket is a médiából felénk áramló folyamatos híráradat, amely gyors fertőzésről, tömeges megbetegedésekről, sok halálesetről számolt be. Ha nem is mondtuk ki, de ott volt bennünk a kérdés: mire számíthatunk mi itt, Romániában, a helyi egészségügyi rendszerrel? Mire számíthatunk, ha ez az ismeretlen vírus nálunk is rohamosan terjedni kezd? A kérdéseinkre azonnal megszületett a válasz is, miszerint rendkívüli helyzetben rendkívüli intézkedéseknek leszünk majd szenvedő alanyai. A sürgősségi állapot elrendelését néhány szigorítás előzött meg: főleg március 14-15. hétvégéjére gondolok.
Március 15. szeles, hideg vasárnap volt, és Nagyváradon a székesegyház előtti téren mutattuk be a szentmiséket. Különösen mélyen hatott rám az esti szentmise, amikor még közvetlenül szólhattam a jelenlévő hívekhez. Mindenki szemében ott volt a könny, mintha búcsúztunk volna egymástól, az ajkakon pedig ott volt a kérdés: mikor fogunk így találkozni ismét? Megjegyezném azt is, hogy ezen a vasárnapon imádkoztuk el a rózsafüzér négy koszorúját az Erdélyi Mária Rádió stúdiójában, és nagyon sok hívő ember reménykedve csatlakozott hozzánk. Másnap, március 16-án következett az elnöki rendelet, ami egészen megváltoztatta az életünket. Az azóta eltelt időben megünnepeltük húsvét szent ünnepét és most is a húsvéti fénynek vagyunk az ápolói, hordozói és továbbadói környezetünkben, élve azokkal a lehetőségekkel, amelyeket annyi sok kreativitással, sokan, sokféleképpen a kapcsolattartás, a bátorítás, az oktatás szolgálatában igyekeznek használni.
Próbáltunk megbarátkozni a közvetített szentmisékkel, az oktatók az online oktatással, a hálózatok szinte leégtek a fokozott adatforgalom súlya alatt, mozgásterünket leszűkítették, az idősek és betegek megsegítésében szervezkedtek az önkéntesek… másképpen kifejezve egy hirtelen jött nyugalmi állapotba kerültünk, amely az elején szokatlannak tűnt, de a sok gond és a létbizonytalanság miatt a legtöbbünk számára gyorsan teherré vált. Rendkívüli állapot ez rendkívüli körülményekkel, egymásnak ellentmondó információk végeláthatatlan áradatával és a számtalan lehetséges forgatókönyv árnyékában pislákoló reménysugárral. Ki kell mondanunk, hogy aggodalmaink mögött megválaszolatlan kérdések vannak: Mi ez az egész? Csak egyszerűen egy kegyetlen, bennünket felkészületlenül ért járvánnyal állunk szemben, vagy valami más van a dolgok mögött? Mikor lesz ennek az egésznek vége, mikor folytathatjuk korlátozások nélkül az életünket, amely bizonyára sok mindenben már nem lesz a régi? És mi következik akkor, amikor majd feloldják a szükségállapotot és az ezzel járó korlátozásokat?
Mindenki várja már a pillanatot, amikor feloldják a jelenlegi szükségállapotot. Bár a hivatalos szervek részéről naponta elhangzik, hogy biztonságban vagyunk, de hozzáteszik, hogy még várnunk kell, még türelmeseknek kell lennünk. Szerintem kiszámíthatatlan, ami a következőkben történni fog. Az államelnök azt nyilatkozta, hogy a szükségállapotot nem hosszabbítják meg május 15. után, és mi erre építhetünk, ha egyáltalán hagyatkozhatunk a szavára. De hogy mit jelent az eddigi korlátozások fokozatos fellazítása, azt nem tudhatjuk. Mégis van egy pár dolog, amivel tisztában vagyunk, és amit a jövőben is vállalunk, nem csak elöljáróként, hanem hívőként, állampolgárként, a társadalom tagjaként.
Az egyik fontos dolog a felelősségtudat. Véleményem szerint egyházunk és híveink felelős magatartást tanúsítottak az elmúlt hetekben, a szükségállapot ideje alatt. Mindenki láthatta, tapasztalhatta, hogy az egyházak a civil szervezetekkel karöltve azon fáradoztak, hogy gátat vessen a fertőzés terjedésének, anyagi- és humán erőforrásaikkal segítsék a rászorulókat, hogy a technika eszközeit felhasználva támaszt nyújtsanak a híveknek istenkapcsolatuk megélésében, és igyekeztek erősíteni a hívek közötti kapcsolatot, a családokat, különösképpen az időseket és a betegeket. A fizikai közelség hiányában is meg lehetett tapasztalni, hogy a közösségben megtartó és bátorító erő van. Azt hiszem, hogy a jövőben is nagy szükség lesz arra, hogy felelősségtudattal és áldozatvállalással, egymásra figyeléssel és egymást vigyázva tudjunk majd helytállni egy új normalitás felé vezető úton.
A másik fontos dolog, hogy szükségünk van a közösségre. Ezt személyes tapasztalatból is mondhatom, hiszen telefonon rengeteg emberrel beszélgettem az elmúlt hetekben. Az ember közösségi lény! Az online lehetőségek kielégítőek egy bizonyos fokig, de a közelség, az együttlét, a találkozás, egymás közelségének megtapasztalása mindannyiunk életének elengedhetetlen eleme. A hosszú ideig tartó elzárkózás árt az embernek. Könnyen olyan helyzetbe kerülhetünk, hogy miközben egy vírus elől menekülünk, magunkban és környezetünkben egy másik pusztító kór melegágyát teremtjük meg: az elmagányosodás, az elszigetelődés, az elhidegülés járványára gondolok, amelyek megmutatkoznak szűkebb és tágabb értelemben vett társadalmi életünkben. Ferenc pápa az egyik elmélkedésben ezt így fejezte ki: az egyház nem egy virtuális valóság! Mennyire igaza van: az életünk nem lehet egy virtuális valóság. Szükségünk van a mozgásra, a találkozásra, a közösen megtapasztalt élményekre.
Éppen ezért, a már említett felelősségtudat vállalása mellett nagyon várjuk, hogy feloldják a szabadságunkat korlátozó óvintézkedéseket. A fokozatos feloldásban fontosnak találjuk azt, hogy a döntéshozók vegyék figyelembe az emberi lélek igényeit és szükségleteit is. Ez azt jelenti, hogy engedélyezzék templomaink megnyitását a hívek előtt, hogy ismét hívek jelenlétében mutathassuk be a szentmiséket, szolgáltassuk ki a szentségeket, stb. Ezen óhajunkat és kérésünket megfogalmazva a Romániai Püspöki Konferencia levelet küldött az illetékes hatóságokhoz nyomatékosítva, hogy a jelenlegi krízishelyzetben, a szükséges óvintézkedések betartásával, a szentségek megerősítő kegyelmeivel hozzájárulhatunk ahhoz, hogy nagyobb lelki erővel tudjuk elviselni a kialakult és sokszor kilátástalanságba szorító helyzeteket az egyén és a közösségek életében. Tehát van egy ilyen kérelem, az érintett hatóságok ismerik ezt az óhajunkat, azt azonban nem tudhatom, hogy mennyiben veszik ezt számításban jövőbeni döntéseik meghozatalában.
