Talán az anyák

„azt reméltük pedig...” (Lk 24, 21)

0
1664
• Fotó: A szerző felvételei

Ezekben a napokban eddig még soha nem tapasztalt erővel hasított belém a felismerés, hogy ünnep ide, ünnep oda, ez a feltámadás senkinek nem megy könnyen. Közhelyes persze, mert miért is menne könnyen, még hinni is és örülni is nehéz. Feltámadni csak az tud, aki meghal. Nem lehet csak úgy, egyik napról a másikra kiheverni ezt a halált, egyik nap gyászolni, másik nap örülni. Megvan a gyásznak is a maga ideje, és ez a három nap túl kevés, hogy a megváltás személyessé váljon. A tanítványoknak sem ment ez könnyen. Sokkolta őket a veszteség,benne ragadtak a csalódásaikba, marasztalta őket a kudarc. Nem tudták hinni a hihetetlent, és látni
a láthatatlan, mert eltakarta a szemüket a fájdalom és a félelem,
az emberségük eleven kínja. Persze Jézus említette ugyan többször is, hogy az Emberfiának meg kell halni, meg hogy szenvedni fog, és megkínozzák, de a gyász és a kétségbeesés idején az ember nem úgy emlékszik vissza, és főleg nem azokra a dolgokra mint egyébként, és különben is, ők azt remélték, és azóta mi is mind azt reméljük, azt gondoljuk, mert azt akarjuk gondolni és hinni, hogy ez az egész feltámadás, meg megváltás, valahogy nagyobb krízis nélkül is megoldható kellet volna legyen. Azt gondoltuk – jobban mondva még mindig sok esetben azt reméljük –, hogy Krisztus passiója, nem kell a mi passiónk is legyen, nem kell végigbotorkálnunk vele együtt mi is ezt a keresztutat, és ha valamiért mégis, akkor igazságtalannak és kitolásnak érezzük ezt az egészet, mert mi azt hittük, mert mi azt reméltük, mert mi nem érdemeljük meg, és különben is úgy gondoljuk, hogy valami fájdalommentesebb megváltás lenne jó. Kevesebb kudarccal és csalódással.

Megmaradhatott volna például egy kevés az emberiségbe vettet hitünkből, vagy legalább a saját erkölcsi tartásunkról kialakított képen ne esett volna csorba. Sokkal szebb és nyugisabb lenne minden, ha ez az egész nagypéntek ne mutatott volna rá arra, hogy minden intézményes struktúra korrumpálható, és kipukkad minden rajongás, és most is Barabásra szavaznánk mindannyian, még a pap is, és még az intellektus sem véd meg a butaságtól. De nem lett így könnyebb.

Botrány és bolondság ez a keresztről szóló beszéd (1Kor 1,18kk). Beleütközünk mi is, mert megütközést kelt bennünk a halál és a szenvedés, és ez a változatlanul kaotikus világ, mert nem így képzeljük el az Istent, és neki is lehetne könnyedebb elképzelése rólunk és a világ ügyeinek
a kibogozásáról. Nehéz ebből a megütközésből harmadnapra magunkhoz térni. De hát csak úgy lesz a keresztről szóló beszéd számunkra Isten ereje, ha a szent három nap krízisén mi is átmegyünk, ha szembe tudunk nézi
a szenvedő Krisztussal.

Lám, most sem értjük, hogy mi van, és hogy mi miért van. És minél érthetetlenebb az, ami van, annál nehezebb elviselni. Azért gyártunk összeesküvés-elméleteket mert így, ha nehezebb is, könnyebb. (A húsvéti történet összeesküvés-elmélete az, hogy Jézus testét a tanítványok lopták el. Lásd. Mt 28,11-15). Persze, azt sem értjük, ami körülöttünk zajlik. De most főleg az életre és a halálra gondolok, a szenvedésére és a könnyekre, és arra, hogy miért is van az, hogy többnyire csak az támadhat fel, aki meghalt, és miért csak nagypéntek után van húsvét, és miért van az, hogy el kell veszni, végérvényesen és menthetetlenül el kell veszni ahhoz, hogy megtaláljanak?

Talán az anyák, talán ők tudnak valamit erről. Az anyáink, akik szültek, akik hónapokig vártak, hordozták a szívük alatt a reményt, na ők talán tudnak valami közelebbit arról, hogy „minden születés véres”, és hogy
a vajúdást nem lehet lespórolni. Miközben persze „a csecsemő is szenvedi ha szül a nő”, mert világra jönni sem egyszerű. Ezért nehéz még mindig
a húsvét. Nehézkes ez az ünnep. Árnyéka van. Érezzük, hogy Krisztus feltámadása csak akkor tud igazán a mi feltámadásunk örömüzenetévé válni, ha ezt a feltámadást egy kicsit megszenvedjük mi is.

Ez a születés a tanítvány sorsa. Mert nem csak a halott Krisztussal nehéz szembenézni, de a feltámadottal sem egyszerű, mert velünk van, és
a miénk, és mégsem a tulajdonunk, közöttünk van, de nem kisajátítható.

Úgy tűnik, Jézus feltámadásával nem sok minden változott. Nem állt helyre az elképzelt rend, a rómaiak még mindig rómaiak, az ellenség, még mindig ellenség, a félelem még mindig ott feszít, még mindig ott van a tanítványok nyakán egy idegen ország, és mintha semmit sem változott volna az ember, még mindig ugyanolyan agresszív, hiszékeny, buta és sérülékeny. Nehéz elhinni úgy a megváltást, hogy lényegében a környezetünkben nem változott semmi. Ja, és bennük sem.

Mondanám, hogy mindjárt vége, pedig igazán csak most kezdődik. Jézus feltámadása után csak lassanként kezd felelevenedni a tanítványokban, hogy amit Jézus három éven át mondott, az igaz. Csak fokozatosan kezdenek rájönni, hogy a Krisztus-követés az nem egy egyéni wellness vagy lélekterápia, nem kegyelemkurzus vagy megváltásszeminárium, hanem
az egész világra, az egyházra, a környezetre néző küldetés.

Világra jönni nem egyszerű. Újjászületni egyenesen lehetetlen, de „ami az embernek lehetetlen, az az Istennek lehetséges” (Lk 18,24). Még az üdvösség is. Jó hír? Ennél jobb nincs, ha csak az nem, hogy az üdvösség nem magánügy.

Ha ez az egész megváltás igaz, akkor már nincs olyan, hogy ti és mi, akkor kettéhasadt a kárpit, és csak állunk ott, vagy térdelünk a lebomlott válaszfalak törmelékei között, csalfa reményeink és jól összetákolt hitünk romjai fölött,és próbáljuk minden fájdalmával és örömével együtt ízlelgetni azt, hogy a kegyelem viszont van, és ha hagyjuk, meztelenségünket betakarja.

Dávid István (kolozsvári FIKE, református egyetemi lelkész)