A marosvásárhelyi Keresztelő Szent János-plébániatemplomban már negyedik éve szerveznek folyamatos szentségimádást a nagyböjti időben. Az állandó szentségimádás hamvazószerdától nagyszerdáig tart, naponta 8 és 17 óra között. Óránként más-más személy van beosztva, aki vállalja, hogy minden héten ugyanabban az időben a szentségi Jézus előtt imádkozzék az egyéni, a közösségi és a világegyház szándékaira. A szentségimádás teljes csendben zajlik. Oláh Dénes főesperessel, a Keresztelő Szent János-templom plébánosával Molnár Izabella beszélgetett erről a kezdeményezésről.
Hogyan kezdődött az állandó szentségimádás gyakorlata Marosvásárhelyen?
Kicsit távolabbról kezdeném a választ. Marosvásárhelyi szolgálatom nagy ajándékának tartom fiatal munkatársaimat, a segédlelkészeket, akiktől rengeteg új dolgot, másfajta megközelítést, nem egy esetben pedig éppen új értékrendet tanultam. Azt is bevallom, hogy igyekezetük és lelkesedésük sok esetben újragyújtotta a korommal járó lelassulást. Az örökös szentségimádás gondolata sem az enyém, nem én találtam ki, de ugyanakkor nem kellett számomra beadagolni, mert azonnal magamévá tudtam tenni, mintha az én gondolatom volna. A nagyböjti szentségimádás ötletével munkatársam, Balla Imre atya állt elő, és én azonnal azonosultam vele, abban a tudatban, hogy minden jó, szép, építő és előremutató gondolat és szándék csakis a Szentlélektől jöhet. És onnan is jött, erre az a bizonyíték, hogy már a negyedik nagyböjtben szerveztük meg.
Milyen gyümölcseit látja az állandó nagyböjti szentségimádásnak?
A lelki élet gyümölcsei a legtöbb esetben nem látványosak. Na meg azt hiszem, hogy az ima misztériumáról is van még mit tanulnunk, elmélkednünk. Itt Reményik Sándort idézném. Azt gondolom, rátapintott a lényegre a Valaki értem imádkozott című versében.
Mikor a bűntől meggyötörten
A lelkem terheket hordozott
Egyszer csak könnyebb lett a lelkem
Valaki értem imádkozott.
Valaki értem imádkozott,
Talán apám, anyám régen?
Talán más is, aki szeret.
Jó barátom vagy testvérem?
Én nem tudom, de áldom Istent,
Ki nékem megváltást hozott,
És azt, aki értem csak
Egyszer is imádkozott.
Milyen nehézségeit látja az állandó nagyböjti szentségimádásnak?
Első nehézsége mindenképpen a hívek témával kapcsolatos tájékozatlansága. Sokan nem tudják, hogy valójában mi is a szentségimádás, miről is szól, mi a lényege. Tíz év tapasztalata, de korábbi állomáshelyeimen is ez volt a képlet: mindig van egy állandó csoport, amely folyamatosan jelen van, elkötelezett a szentségimádásban, de nagyon ritka az új arc. Nos, a távolmaradókat megszólítani, őket elérni az igazi kihívás. De úgy látom, hogy nem reménytelen, mert olyan neveket is látok az előre feliratkozottak között, akiket amúgy nemigen lehetett látni a közösségi alkalmakon. Ebből az állapotból mindenképpen pozitív irányba mutat a minden hónap második vasárnapján a fiatalok és fiatalosan gondolkodók számára szervezett ifjúsági szentségimádás, illetve azok a szentségimádási alkalmak, amelyeket szintén Imre atya iskolalelkészi minőségben, katolikus iskolánk növendékei számára szervez. Ezeken is alkalomról alkalomra mind többen vannak jelen, és ennek hosszú távon lesz hozadéka.
Úgy látom, hogy éppen a nehézség, a gond kell a kiindulási pont legyen, mert nem lehet egy képzeletbeli állapotból elindulni. Maga a lelkipásztorkodás is a létező valóságból indulhat el. A szentségimádás maga is abból kell elinduljon, hogy megújításra szorul. De meg fog újulni, ha lesznek megújult emberek, olyan emberek, akik megérzik a szentségi Jézussal töltött idő ízét, erejét, lüktető varázsát.
Miért vállalja évről évre az anyagi ráfordítást (templomvilágítás, fűtés) az állandó szentségimádás érdekében? Azért említem ezt, mert sok esetben és sok helyen ez az akadálya az ilyen folyamatos program elindításának.
Van Jézus életében egy jelenet, mely jelenetet némi eltéréssel Máté, Márk és János evangélisták örökítettek meg. A betániai vacsoráról van szó, amikor egy bűnösnek nevezett asszony, Simon farizeus házában, 300 dénárt érő olajjal keni meg Jézus lábát. Máté szerint a tanítványok, Márk szerint néhányan, János szerint karióti Júdás, az áruló méltatlankodott az állítólagos pazarlás miatt. Akik ismerik a történetet, azok nagyon jól tudják, hogy az asszonyt és a szóba hozott szegényeket maga Jézus vette pártfogásába. Ebből a történetből egy életre megtanultam, hogy az Istent szerető lélek nem pazarol. Az Istent szerető lélek adósságot törleszt. Teremtett voltunk, megváltottságunk adósságát. Mindaz, amit a hívő szeretet, immáron kétezer éve templomokra, a liturgia szépségére, képekre, szobrokra, terekre, templomok fűtésére és megvilágítására áldozott, vagy ha úgy tetszik, pazarolt, az valójában nem más, mint a betániai bűnös nő 300 dénárt érő szeretetvallomásának a megismétlése, térben, időben és anyagban és anyagiakban. Amit mi Marosvásárhelyen a szentségimádásra fordítunk, tulajdonképpen ugyanaz: a mi adósságtörlesztésünk, a mi szeretetvallomásunk, az oltáriszentségben köztünk maradt Jézus Krisztus felé.
Milyen visszajelzéseket kapott a hívektől az állandó nagyböjti szentségimádásra vonatkozóan?
Kaptam direkt és indirekt visszajelzéseket is. Direkt visszajelzés alatt azt értem, hogy voltak olyanok, akik szomorkodtak, hogy a számukra alkalmas időpont már le volt foglalva, de örültek annak, hogy a hét bármely időpontjában társulhatnak az adorálók mellé. Indirekt visszajelzés alatt pedig magát a valóságot látom: azt, hogy mindig vannak szentségimádók, és egyre többen vannak. Van a napnak olyan szakasza is, amikor nyolc-tíz vagy még ennél is több ember tartózkodik a templomban a szentségi Jézus előtt.
Mi volt a legnagyobb öröme, személyes élménye az állandó nagyböjti szentségimádással kapcsolatosan?
Kinéztem magamnak egy órát, de nem írtam be a nevemet, nehogy valakinek keresztbe tegyek, akinek csak az az időpont felel meg. Arra gondoltam, majd társulok valakivel. És az általam kinézett időpont szombat reggel 8–9 között betöltetlen maradt. Beírtam a nevemet és mentem. Örömömre nyolcan voltunk. Úgy kilenc óra tájban az egyik világi áldoztatónk pedig azt kérte, hogy már reggel fél nyolctól tegyük ki a szentséget, és minden reggel nyolc óráig, amíg érkezik az első program szerinti ember, ő szentségimádást végez. Hát ez nagyon megsimogatta papi lelkemet.
Az Eucharisztia évének jelentőségét miben látja az egyházközség életében?
Minden tematikus év jó szolgálatot tesz a szóban forgó hitigazság vagy téma elmélyítésében. Emlékszem, hogy a papság évében mi mindent letisztáztam a magam számára saját magammal kapcsolatban. De arra is emlékszem, hogy a plébánia évében milyen sok emberben sikerült tudatosítani azt, hogy közösségben, egyházközségben gondolkodjék. Meg vagyok győződve, hogy ha nem is lesznek látványos változások, de lesz néhány ember, aki beleszeret a szentségi Jézusba, és ez már megér minden erőfeszítést, lelkipásztori igyekezetet. A kegyelemnek is megvan a saját módszere. Ennél a gondolatnál is Reményik Sándort idézem. A Kegyelem című versében ezeket írja:
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeségű
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.
Mi a legnagyobb Eucharisztiához köthető élménye a papsága éveiből?
Én inkább egy korábbi élményemet osztanám meg először. Harmadéves voltam a teológián, amikor egy este engedélyt kaptunk, hogy filmet nézzünk a televízióban. Negyedóra eltelte után kiderült, hogy számomra az a film nem jelent semmit, nem akarom megnézni. A hálóba már nem mehettem, így bementem a kápolnába. A kápolnában sötét volt, csak az örökmécs halvány fénye világított. Jó tíz perc telhetett el, amikor az az érzésem támadt, hogy nem vagyok egyedül, hogy még valaki itt van a kápolnában. És akkor a tabernákulum előtt a homályban felfedeztem Huber József tanár urat, a mindenki által rajongásig szeretett Jocó bácsit. Számomra ekkor megoldódott egy rejtély. Abban a pillanatban megértettem, hogy honnan és miből táplálkozik ez a szenzációs ember. Honnan a türelme, alázata, mosolya, életbölcsessége, személyének varázsa, egyéniségének lebilincselő mélysége. Megértettem, hogy mi tette Huber Józsefet Jocó bácsivá, az ünnepelt, a rajongásig szeretett, tisztelt, megbecsült tanárrá, emberré és pappá. Megértettem, hogy honnan az a szédítő mélység, amely elmélkedéseiből, előadásaiból, megszólalásaiból áradt. Megértettem, hogy miért is volt ő a nagy püspök, Márton Áron bizalmi embere, munkatársa. Huber József életének a középpontjában a szentmise és a szentségimádás állt. Ő ebből élt, ebből táplálkozott. Bevallom, ez az élmény igen nagy hatást tett rám. Példája egész életemre elkísért. Mindig is olyan szerettem volna lenni, mint ő.
A papság éveiben is voltak élményeim az Eucharisztiával kapcsolatban. Itt megemlíteném éppen a pappá szentelésemet, az első szentmisémet, a petrozsényi éjszakai szentségimádásokat, a lourdes-i és fatimai körmeneteket, a táborhegyi, a pásztorok barlangjában celebrált szentmiséket.
De ide kívánkozik az a sok-sok találkozás a betegekkel, akik elsőpéntekenént szinte reszketve várták és várják a szentségi Jézust, akinek én odakölcsönözhettem a lábaimat, hogy meglátogassa őket. Mindig próbáltam tudatosítani, hogy nem én vagyok a látogató. A látogató Jézus Krisztus a kenyér színében, csak hát alázatból az én lábaimat vette igénybe, hogy elmehessen meglátogatni egy embert.
