Szépvíz irányából, Csíktól távolodva az embernek át kell mennie a Döglesztőn, ha arra kíváncsi, hol születik a Tatros, hol laknak a vasemberek. Egy helybéli legény mesélte, hogy külföldön keresztelték Vasembernek őket, miután a napi vashajlítás után sem fogyott ki belőlük a szusz. Gyimesben a vasemberek között kopogtatókra találtunk.
Besötétedett már. A házban friss költözés jelei, a holmi egy része még dobozokban. Angol nővérek adták át házukat, helyüket másoknak. Nem tulajdonosként jöttek az új lakók, szolgálatuk része a kvártély is. A férfi nem ellenezte a költözést, az asszony pedig úgymond hazajött erre a vidékre; ahol egykor leány volt, oda most kétgyermekes anyaként érkezett. Mégis új minden, mégis idegenek ők. Egyszer csak zörej hallattszik kintről. Léptek közelednek. Valaki kopogtat. Az asszonyka van közelebb az ajtóhoz, hát nyitja is második koppantásra. Egy idősödő férfi áll a küszöbön, tisztelettudóan, kucsmáját kezében tartva. Jó estét kíván Isten nevében és előadja szándékát: látta, mozgás van a házban, hallotta, hogy lakók érkeznek. Hát ő csak azért jött, hogy szóljon: ha szükségét éreznék valaminek, csak szóljanak, egyszerű falusi ember ő, de amiből neki van, azt szívesen megosztja.
Mire az asszonyka levegőt vesz a nagy álmélkodástól, a görbehátú atyafi sarkon is fordul, s kissé bicegve, lábát sajnálva igyekszik a kapu felé. Még nézi az elmenőt, aztán csukódik az ajtó, lefekvéshez készülődnek. Imádkoznak, és a kicsi lányok bólogatnak, amikor anya hálat ad az eltelt napért, az új otthonért és az első ismerősért. Hálás azért is, hogy amiben mindig is hitt, abban nem csalódott: van gondviselés!
Költözés a hegyen túlra
Az etédi Ferenc és a görbepataki Katalin Csíkszeredában ismerkedett meg több mint két évtizede. Ott dolgoztak mindketten, Katalin a kórháznál szakápolóként, Ferenc pedig építkezésben. 2001 decembere volt, amikor Katalin szeme megakadt egy hirdetésen: a Caritas otthoni beteggondozást indít Gyimesfelsőlokon, ehhez keresnek képzett ápolót. Nem költözünk a hegyen túlra? – kérdezett rá férjére, aki ráhagyta a döntést. Az állásinterjún is volt kérdése az asszonykának: azt akarta megtudni, a munkához ház jár-e, mert valahol lakni is kell. Egy hét alatt elköltöztek a két- és hároméves kislányukkal együtt a Gyimesek vidékére. Az angol apácák távozásával a Gyulafehérvári Caritasnak adott ingatlan így lett lakóház, később pedig a beteggondozás székhelye és szállás is az érkező vendégeknek.
Gondozó és kísérő
A faluban addig ismeretlen otthoni beteggondozói szolgálat munkatársaként Kati kopogtató ember lett. A polgármester, a családorvos, a pap ajtaján kopogtatott, jelezve, javára tudna lenni a szeretetszolgálat munkatársaként a segítségre szorulóknak. Névsorokkal a kezében búcsúzott el és ment tovább, a falubelieknél kilincselve, hogy sebeiket kötözze, gyógyulásukat segítse, támasza legyen a magukra maradott, magatehetetlen embereknek. Eleinte gyalog járt és bizony, volt ellátott, akihez naponta kétszer kellett visszatérni. Így volt ez hétvégén is, ünnepen is. Férje, Ferenc, aki fafeldolgozásban tudott elhelyezkedni, esténként elkísérte az asszonykát, hogy mégse járjon egyedül a sötétségben. Aztán, amikor lett hajtási jogosítványa, akkor sem hagyta magára, főleg ha nagy hó hullt, a friss sofőrt a keskeny, csúszós úton is szemmel tartotta.
Jógazda módjára
A házban is mindig volt tennivaló, nemsokára már négyen voltak a beteggondozó székhelyen, mert Középlokra is kiterjedt a Caritas-szolgálat. Időközben a szabad szobák is lakót kaptak: a testvértelepülésről érkező vendégeket szállásolták el, aztán vendégek érkeztek pünkösdkor, a Szent Erzsébet búcsúünnepre, a Máltai szeretetszolgálat emberei december elején jöttek mindig, mikuláscsomaggal a helyi gyerekeknek. Ferenc gazda volt, bár nem fizetett alkalmazott, és jó falusi ember módjára gondja volt arra is, ami a kapun kívül történt.
A szemközti portán egy kicsi faházban egy idős asszony lakott, egyedül. Ferenc át-átjárt, a ház körüli teendőkben segített jó szívvel, cserében köszönetnél többet nem fogadva el. Ágynak esett a néni, kórházba kellett vinni, abban is Ferenc segédkezett. Amikor hazakerült, akkor tette fel a kérdést: nem gondolja meg, hogy segítsen rendszeresen, úgysincs senkije, akire számíthatna, így szomszédként támasza és örököse is lehetne. Akkortól naponta többször is kopogott Ferenc a néni ajtaján, gondozta, majd tisztességgel eltemették, a kicsi faház helyére pedig emeletes, takaros otthont építettek fel maguknak és két lányuknak.
Tessék helyett bitte
Építkezni úgy lehetett, hogy a férfi évente pár hónapra itthon hagyta családját, Olaszországban kereste meg a napi megélhetés feletti összeget. Végeérhetetlen spirál ez, mert bár a házat befejezték, de mindig volt újabb helye az eurónak, menni kellett, megdolgozni érte és hazahozni. Közben a lányok nőddögéltek és tudvalevő volt, egyetemre kívánkoznak, ami szintén nem két lej lesz. Ekkoriban kezdődött a Caritas körében a svájci program. A vezetőség és külföldi partnerek – látva azt, hogy sokan feladják munkájukat, nyugatra mennek több pénzt keresni – kitalálták, hogyan tarthatnák meg a jó beteggondozókat azáltal, hogy nyugatra engedik. Nyelvet tanulni, külföldi tapasztalatot szerezni, szaktudást bővíteni lehetett annak, aki vállalta, hogy Svájcban dolgozzon, svájci fizetést kapva évente, maximum kétszer három hónapig. Sokan kaptak az alkalmon, Katalin a családban egyszer éppen erről beszélt, amikor egyik lánya feltette a kérdést: és édesanya, te miért nem mész? A kérdésfelvetésből beszélgetés, abból pedig közös megegyezés született – így kezdődött az az időszak, amikor Katalin kopogtatására a tessék helyett bitte volt a válasz.
Apa Olaszországban, anya Svájcban, a lányok pedig egyetemre készülve középiskolában. Sok családban ez a távolság váláshoz, kenyértöréshez vezetett volna, de nem Nagyéknál. Katalin azt mondja, nagy szerep jutott az internetnek, így tán több közös programjuk volt a lányokkal hétvégenként, mint itthon lett volna. Egész délutánokat honfoglalóztak, s játék közben arról is tudomást szerzett, hogy mi van itthon, hogyan boldogulnak a háztartással, apával.
Ferencnek alaptermészete lehet a helytállás, mert nem is értette a kérdést: hogyhogy elválhattak volna? Ők egymást választották, együtt élik le az életüket.
Hogy maradjon a békességből
Ma a két lány egyetemen tanul, bank és pénzügy, illetve jogtudományokban szereznek szaktudást. Katalin októberben jött haza Svájctól, három hónap múlva lehet, hogy visszamegy. Szereti a beteggondozást. Amikor itthon van, a háziorvos mellett asszisztenskedik, szakmáját semmi áron nem hagyja. Ferenc pedig immár egy éve, hogy hivatalos, fizetett gondnoka a CariHáznak, ő nyit ajtót, ha szállóvendégek kopogtatnak. Jó a híre a hajléknak, az árak sem égbeszökőek, így alig van hétvége, amikorra ne lennének bejelentkezett vendégek most, ősszel, s mi lesz még télen, ha jönnek a sízők is. Azt mondja, vendég és vendég között nagy a különbség, vannak harsányabbak is. Köztük kell lenni, így ha a saját házában éjszaka zenét hall, indul át csillapítani a mulatozókat, hogy a falustársakkal másnapra is maradjon a békességből.
Élik az életet, nem téve fel a kérdést, merre fordulhatott volna a sorsuk, ha akkor nem jut el hozzájuk a hirdetés. A holnaptól nem félnek, bármi történjen, hiszik, a gondviselés akkor is fog ajtajukon kopogtatni.
Ha munkájuk szépségét keressük, Ferenc csak szétnéz a birtokon. Rend van itt, békesség odaát, hát nem szaporítja a szót. Katalin emlékeket idéz, munkájának értelmét látja. Arra gondol vissza például, hogy egyszer, nem is olyan régen kopogtattak az ajtón. Meglett férfi érkezett, felsőloki. Kucsmája kezében, tisztelettudóan. Küldték, hát kérni jött. Apja kívánsága, hogy Kati hozzájuk menjen. Az öreg halálos ágyán feküdt, Kati jól tudta ezt, szaporázta lépteit. A férfi mellette haladt, iparkodott, s közben sorolta: felajánlotta, hogy hívja a mentőket, az orvost vagy a papot, de az apja csak Katit kérette magához, őt, aki beteggondozóként mindig tisztességesen ellátta, akinek csak a jelenléte is megnyugtatta így, az élet végefelé. Bementek, egyetlen pillanat volt: a bácsi elbúcsúzott Katitól, élettől egyszerre. Ő, aki annak idején Katiékhoz elsőként bekopogtatott.
Balázs Katalin, Gyulafehérvári Caritas
