Rögtönzött, spanyolul elmondott beszéddel nyitotta meg Ferenc pápa október 7-én, hétfőn délelőtt az Amazonas-medencében élő emberek életével foglalkozó rendkívüli püspöki szinódust. Ferenc pápa arra buzdította a jelenlévőket, hogy megfelelő hozzáállással vegyenek részt a szinóduson. Beszédét Tőzsér Endre SP/Magyar Kurír fordításában, teljes terjedelmében közöljük.
Nővérek és testvérek, jó napot kívánok!
Isten hozott mindnyájatokat, és köszönöm előkészítő munkátokat: mindenki sokat dolgozott a Puerto Maldonadó-i pillanat óta [2018. január 19-én a pápa a perui Puerto Maldonadóban találkozott az amazóniai bennszülött lakossággal], egészen máig.
A szinódus…, spanyolul fogok beszélni, úgy jobb lesz.
Az Amazonas-medencének szentelt szinódusnak mondhatni négy dimenziója van: a pasztorális dimenzió, a kulturális dimenzió, a társadalmi dimenzió és az ökológiai dimenzió. Az első, a pasztorális a lényegi dimenzió, ez mindent átfog. Keresztény szívvel közelítjük meg és tanítványi szemmel nézzük Amazónia valóságát, hogy megértsük és tanítványi szemmel értelmezzük, mivel nincs semleges hermeneutika, nincs aszeptikus hermeneutika. Az értelmezést mindig meghatározza egy előzetes döntés, a mi közelítésmódunk a tanítványé. A misszionáriusok közelítésmódját is ismerem, mert a szeretet, melyet a Szentlélek belénk ültetett, arra késztet, hogy hirdessük Jézus Krisztust. Ezt a hirdető tevékenységet – jól tudjuk mindannyian – nem szabad összetéveszteni a prozelitizmussal. Mi az amazóniai valóságot ezzel a lelkipásztori szemmel akarjuk megközelíteni, a tanítvány és a misszionárius szemével, mert ez megtisztítja az Úrról szóló igehirdetésünket.
Továbbá lábujjhegyen közeledünk az Amazonas-vidéki népekhez, tiszteletben tartva történelmüket, kultúrájukat, helyes életmódjukat [buen vivir], a szó etimológiai értelmében, nem pedig abban a szociális értelemben, amelyet sokszor adunk neki, mert a népeknek saját identitása van; minden népnek, megvan a maguk bölcsessége, öntudata, a népeknek saját érzésvilága, valóságfelfogása, történelme, hermeneutikája van, és ezekkel a dolgokkal, ezekkel a tulajdonságokkal akarnak történelmük főszereplői lenni.
És ideológiai gyarmatosítástól mentesen közelítünk, hiszen az elpusztítja vagy csökkenti a népek egyedülállóságát. Manapság olyan gyakori ez az ideológiai gyarmatosítás.
És vállalkozói törekvés nélkül közelítünk, nem akarjuk előregyártott programokkal „megfegyelmezni” az Amazonas-vidéki népeket, nem akarjuk megfegyelmezni történelmüket, kultúrájukat. Nem! Nem törekszünk az őshonos népek „háziasítására”.
Amikor az egyház megfeledkezett erről, arról tudniillik, hogy miként kell közelednie egy néphez, akkor nem ágyazódott be annak kultúrájába, sőt bizonyos népeket meg is vetett. És mennyi melléfogás történt, amelyek felett ma siránkozunk! Gondoljunk csak De Nobilére Indiában, Riccire Kínában és sok másra. A „homogenizáló” központosítás nem hagyta megmutatkozni a népek kultúrájának valódiságát.
Az ideológiák veszélyes fegyverek. Mindig hajlamosak vagyunk valamilyen ideológiába kapaszkodni egy-egy nép megítélésénél. Az ideológiák redukáló jellegűek, és általuk túlzásokba esünk, amikor úgy akarunk értelmileg megérteni, hogy nem fogadunk el; úgy akarunk megérteni, hogy nem csodálkozunk; úgy akarunk megérteni, hogy nem vállalunk fel, és akkor beskatulyázzuk, kész kategóriákba kényszerítjük a valóságot, a legáltalánosabb kategóriák pedig az „izmusok”. Tehát, amikor közelebb kell kerülnünk néhány őshonos nép valóságához, indigenizmusokról beszélünk, és amikor valamilyen kiutat szeretnénk mutatni nekik a jobb élet felé, nem kérdezzük meg őket, hanem desarrollizmusról [fejlesztéspolitika] beszélünk. Ezek az „izmusok” újrafogalmazzák az életet a felvilágosodott és megvilágosodott laboratóriumból. Szlogenek gyökereznek meg és határozzák meg az őshonos népek megközelítését. Hazánkban egy mottó, a „civilizáció és barbarizmus” arra szolgált, hogy megosztottságot szüljön, megsemmisítsen, és a nyolcvanas évek vége felé érte el csúcspontját az őshonos népek nagy részének megsemmisítésével, mert ők voltak a „barbarizmus”, a „civilizáció” pedig máshonnan jött. Ez a népek megvetése, és – földem tapasztalatairól beszélek – ez a népek megsemmisítésére szolgáló „civilizáció és barbarizmus” még mindig működik hazámban, sértő szavakkal, és akkor másodrangú civilizációról beszélünk, azoknál, akik a barbarizmusból jönnek; és ma ők a „bolitas [golyók], paraguayos [paraguayiak], paraguas [esernyők], cabecitas negras [fekete fejek]”. Ez mindig eltávolít minket egy nép valóságától, minősítjük és távolságot veszünk tőle. Ez hazám tapasztalata.
Aztán ott van a megvetés. Tegnap nagyon elszomorított, amikor itt, benn gúnyos megjegyzést hallottam arról a jámbor férfiról, aki tolldísszel a fején hozta a felajánlási adományokat [a misén]. Mondjátok meg: mi a különbség, ha valaki indián fejdíszt hord, vagy ha „tricorniót” [18. században használt háromágú papi kalap], melyet a kúria hivatalainak némely tisztviselője használ?!
Aztán az a veszély fenyeget, hogy egyszerűen pragmatikus intézkedéseket javasolunk, amikor épp ellenkezőleg, az a feladatunk, hogy szemléljük a népeket, meg kell tudnunk csodálni őket, aminek paradigmatikus gondolkodásra kell késztetnie bennünket. Ha valaki pragmatikus szándékkal jön, imádkozza azt, hogy „én bűnös”, térjen meg, és nyissa meg a szívét a paradigmatikus perspektíva számára, mely a népek valóságából születik.
Nem azért jöttünk ide, hogy olyan programokat találjunk ki, amelyek a szociális fejlesztést célozzák, vagy a kultúrák múzeumi típusú megőrzését, vagy amelyek pasztorális tevékenységeket céloznak ugyanolyan, nem szemlélődő stílusban, amellyel az ellenkező előjelű tevékenységeket végzik: ilyen az erdőirtás, az uniformizálás, a kizsákmányolás. Olyan programokat is végrehajtanak, amelyek nem tartják tiszteletben a népek – hadd használjam ezt a szót – „költészetét”, a népek szuverén valóságát.
Óvakodnunk kell a világiasságtól is, ami abban nyilvánul meg, hogy nézőpontokat, szervezetbeli változásokat követelünk. A világiasság mindig beszivárog, és eltávolít bennünket a népek költészetétől.
Azért jöttünk össze, hogy szemléljük, megértsük és szolgáljuk a népeket, és ezt szinódusi úton járva tesszük, szinóduson tesszük, nem kerekasztalnál, nem konferenciákkal vagy további vitákkal; szinóduson tesszük, mert egy szinódus nem parlament, nem beszélgetőszoba, nem arra szolgáló hely, hogy kiderüljön, kinek van nagyobb hatalma a sajtó felett, vagy kinek van nagyobb hatalma a közösségi hálókon, s ezért képes bármilyen elgondolást vagy tervet érvényre juttatni. Ez egy kongregacionalista egyházat hozna létre, ha tudniillik szavazással döntenénk el, ki rendelkezik többséggel. Vagy egy szenzációhajhász egyházat, mely oly idegen, oly távol van a mi katolikus anyaszentegyházunktól, vagy ahogy Szent Ignác szerette mondani, a mi „hierarchikus anyaszentegyházunktól”. A szinódus együttjárás a Szentlélek ihletése és irányítása alatt. A Szentlélek a szinódus főszereplője. Kérlek titeket, ne dobjuk ki őt a teremből! Tanácskoztatok, megvitattátok a témákat a püspöki karok ülésein, a preszinodális tanácsban, kidolgoztátok az Instrumentum laborist [a munkadokumentumot], amely, mint tudjátok, egy vértanúságra ítélt, pusztulásra szánt szöveg, mert kiindulópont ahhoz, amit a Lélek fog tenni bennünk, most, amikor a Szentlélek irányítása alatt járunk. Most hagynunk kell, hogy a Szentlélek kifejezze magát ezen a közgyűlésen, kifejezze magát közöttünk, kifejezze magát velünk és általunk, és kifejezze magát „ellenünkre”, ellenállásaink ellenére, amelyek normális, hogy vannak, hiszen a keresztény élet ilyen.
Milyen legyen hát itt a munkánk annak biztosítása érdekében, hogy a Lélek jelenléte termékeny legyen? Mindenekelőtt: az imádság. Testvéreim, nővéreim, kérlek benneteket, hogy sokat imádkozzunk. Gondolkodjunk, beszélgessünk, hallgassuk meg a másikat alázattal, tudván, hogy mi magunk nem tudunk mindent. És beszéljetek bátran, parrésziával [nyíltan], még ha szégyen tölt is el miatta, mondjam ki, amit érzek, keressem a tisztánlátást, mindezt belül, megőrizve a testvériséget, melynek fenn kell maradnia itt, belül. És a gondolkodás, az ima, a tisztázás, az alázatos meghallgatás és a bátor szólalás elősegítésére minden negyedik felszólalás után tartani fogunk négypercnyi csöndet. Mondhatná valaki: „Ez veszélyes, Atyám, el fogunk aludni.” A fiatalokról szóló szinóduson ugyanígy csináltuk, és annak a tapasztalata épp az ellenkezője volt: inkább a felszólalások alatt bóbiskoltak, legalábbis némelyiknél, a csönd alatt pedig felébredtek.
Végül szinóduson lenni azt jelenti, hogy bátorságot veszünk belépni egy folyamatba. Nem azt jelenti, hogy elfoglalunk egy helyet a teremben, hanem belépünk egy folyamatba. És az egyházi folyamatok gondoskodásra szorulnak. Szükségük van arra, hogy őrizzük őket, gondozzuk őket, mint egy csecsemőt, kísérjük az elején. Gyengéden gondozzuk. Szükségük van a közösség melegére, az anya-egyház melegére. Egy egyházi folyamat így növekszik. Ezért fontos a tisztelet magatartása, a testvéri légkör ápolása, a bizalmi légkör. Nem ereszthetünk szélnek mindent kifelé, ahogy épp kedvünk tartja. De nem azokról van szó, akiket tájékoztatnunk kell akár helyiségeink valamely belső titkáról, akár az egyházi közösségről, de persze ezt is tapintattal és megfontoltan a kifelé történő kommunikációban. Erre a szükséges feladatra, hogy tudniillik tájékoztassuk kifelé azt a sok embert, akik szeretnének információkhoz jutni, sok testvérünket, az újságírókat, akiknek az a hivatásuk, hogy szolgálatukkal segítsék, hogy meg tudják az emberek, nos, erre szolgálnak a sajtótájékoztatók, a briefingek…
De egy folyamatot, mint amilyen egy szinódusé, tönkre lehet tenni, ha én a teremből kilépve elmondom, amit gondolok, mondom a magamét, és akkor előáll az a helyzet, amely néhány szinóduson már megtörtént, hogy tudniillik lesz egy „belső szinódus” és egy „külső szinódus”. A belső szinódus, mely követi az anya-egyháznak, a folyamatok gondozásának útját, és a külső szinódus, mely könnyelműen, meggondolatlanul adott információval megtéveszti a hivatásos informátorokat.
Köszönöm, amit tesztek, köszönöm, hogy imádkozunk egymásért, és hajrá! És kérlek benneteket, ne veszítsük el humorérzékünket!
Forrás: Magyar Kurír. Fordította: Tőzsér Endre SP
