Bár már valamennyire enyhült, helyenként még mindig füstölög, parázslik az erdő július vége óta Szibéria és a Távol-Kelet több millió hektárnyi területén. Az embernek két ok miatt is nyilallik ilyenkor a szíve: elsősorban emberi hiba okozta és ugyancsak egy tipikus emberi magatartás miatt fog csak nagyon későn regenerálódni. A feltételhez kötött, látványsegítség ereje miatt. Mert mi csak ott segítünk, ahonnan hangos dicshimnuszt, viszonzást, hasznot remélünk, még ha az „csak” egy diplomáciai kacsintás, sajtóelismerés is. Még az oroszok is elismerik, hogy emberi mulasztás miatt terjedt így el az erdőtűz Szibériában legalább 3 millió hektárnyi területen, mert az illetékes hatóságok nem tulajdonítottak kellő jelentőséget a figyelmeztetéseknek. Sokszor hallottuk már a meg lehetett volna előzni magyarázatot. Dühítő, mardosó, de legalább ott van a remény, hogy ha már baj is van, akkor legalább összefogunk. Mert az ember az olyan faj. Hogy segít a nagy szükségben. De úgy látszik, sok egyéb mellett valahogy ezt is anyáink gyermekkorában felejtettük.
Bizonyára senkit sem kell emlékeztetni arra, hogy az idén áprilisban kigyulladt párizsi Notre-Dame-székesegyház megsegítésére megszámlálhatatlan felajánlás érkezett rögtön a tragédia napján számos vagyonos magánvállalkozótól kezdve különböző nemzetközi támogatáson át Kolozs megyéig. A világ, de mindenképpen Európa egyik legvagyonosabb országának. S bár a franciák azt mondják, sok ígéret csak szó maradt, azért így is bőven kapott segítséget a földkerekség egyik legnépszerűbb világvárosa. De a szibériai erdőtűz fele annyira sem töltötte meg a médiát, (amerikai felajánláson kívül) nem érdemelte milliárdok felajánlását (híresen zöld magánszervezetek részéről sem amúgy), nem vált hirtelen az emberi mulasztás lexikoni példájává, a megingó kereszténység metaforájává. Talán mert nem vagyonokat hozott. Csak életet, oxigént, egy tökéletesen működő ökoszisztémát jelentett. Egy csodát, amit nem emberi kéz alkotott. Pedig szükség lenne a segítségre az oltás befejezéséhez, ártatlan életek mentéséhez és majd a regenerálódás elősegítéséhez. Rengeteg segítségre.
De mi csak az ismertséget és látványosságot biztosító közegben szeretünk segítő kezet nyújtani. Ha tudjuk, hogy hangos lesz a köszönet. A keresztény ember azt vallja: Isten azért teremtette az állatot, a növényt, hogy örömünkre, hasznunkra legyen, ugyanez – a józan normák törvénye szerint – felelősségre is szólít. A nem istenhívő nem biztos abban, hogy teremtetett a világ, de az, hogy nem mi alkottuk az igazi életet adó természet tökéletes, precíz rendjét, színét, gazdagságát, az minden vallás és dogmarendszer felett álló tény. Ahogy a felelősség is a környezet iránt, amit használunk, leélünk. Az ilyen esetben történt vállrándítás mi, ha nem a keresztényi magatartás megingása? Igaz, túl messze van, nem vagyonokat termelő csomópont, ráadásul az oroszoké.
Azt mondják, templom a lelkünk, ha tiszta, ha megbocsájt, mert segít, mert szeretni tud. Templom az életünk, ha mindezt a környezetünkre is képesek vagyunk kivetíteni. Templom így az egész világ, ahol tiszta, természetes még az élet. Mint egy gyermekszobában, egy, csak az Istennel telt kápolnában vagy egy erdőben. Templom tehát a lelkünk, ha segítünk. De annak, aki tehetne valamit, viszont csak legyint, vajon lélek a lelke?
