Hiedelmeink csapdájában

A hiedelem kifejezésnek nem túl jó a reklámja. A szó hallatán legtöbben a babonás hiedelmekre gondolunk, és zsigerből elutasító magatartást tanúsítunk. Hiedelme rendszerint másoknak van, a gyengébb elméjűeknek, akik nem látják rendesen a világot, gondoljuk magunkban, mi viszont helyesen gondolkodunk: nekünk tudásunk és hitünk van. A helyzet az, hogy legtöbbünk ezt így gondolja, miközben nem veszünk tudomást arról, hogy minket is fogva tartanak a hiedelmeink.

Igen, mindannyiunknak vannak hiedelmei. Ezek azok a „tudások”, amelyek segítenek eligazodni a világban, ezek alapján alakítjuk az életünket. Hiedelmeink nagy részére már kisgyermek korunkban szert teszünk és sok esetben életünk végéig elkísérnek bennünket. De miről is van szó? Megannyi magatartásformát sajátítunk el életünk során: hogyan kell köszönni, hogyan kell viselkedni adott helyzetekben, hogyan kell tanulni, játszani, hogyan kell jó gyereknek, jó felnőttnek lenni, hogyan kell szófogadónak lenni…

A viselkedések elsajátításában fontos szerepe van a családunknak, az iskolánknak, az egyházi közösségünknek. A szüleink, tanáraink, egyházi vezetőink mintát és példát mutattak számunkra, amelyek nagyrészét még akkor is követjük, ha éppen lázadtunk ellenük. Ezek a példák lehetővé teszik számunkra, hogy ha egy kihívással szembesülünk, akkor találjunk rá megoldást, miközben már nem nekünk kell „feltalálni a spanyolviaszt”. Egészen addig az előnyünkre válnak ezek a hiedelmek, amíg nem kerülünk szembe a miénkkel ellenkező hiedelemmel. Ebben az esetben gúzsba is köthetnek és konfliktusaink származhatnak belőle. Paszulylevest sokféleképpen lehet készíteni, a fejfájásra is több gyógymód létezik, mosogatni is többféleképpen lehet, a röminek is számos változata létezik, hogy az esküvői szokásokról, gyermeknevelési elvekről már ne is beszéljünk. Ahogy mondani szokták: ahány ház, annyi szokás. Vagy a mi esetünkben: ahány ember, annyi hiedelemrendszer. Mert a felsorolt dolgokra nem létezik egyetlen és jó változat: nincs olyan paszulyleves, amit mindenki szeretne, és olyan gyermeknevelési módszer sem, amit mindenki elfogadna. Sokszor mi mégis úgy ragaszkodunk ezekhez a hiedelmeinkhez és magatartásformáinkhoz, hogy nem vesszük figyelembe ezek hiedelem-jellegét. Mintha csak az lenne az egyetlen és üdvös lehetőség, amit mi hiszünk és gondolunk. És ha kell, erővel is átvisszük akaratunkat a körülöttünk levőkre, mert hát az ő hiedelmeik az adott dologról tévesek. Pedig mennyivel könnyebb lenne a közös élet, ha alázatosabbak lennénk saját magunk és mások hiedelmeivel szemben.