Lelki szomjúságunk

0
1594
Fotó: pixabay.com

Evangélium

Abban az időben: Jézus Szamaria egyik városába, Szikárba érkezett, közel ahhoz a földhöz, amelyet Jákob adott fiának, Józsefnek. Ott volt Jákob kútja. Mivel Jézus útközben elfáradt, leült a kútnál. Az idő dél felé járt. Közben odajött egy szamariai asszony, hogy vizet merítsen. Jézus megkérte: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. Az asszony elcsodálkozott: „Hogyan kérhetsz te, zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól inni?” A zsidók ugyanis nem érintkeznek a szamaritánusokkal.
Jézus így felelt: „Ha ismernéd Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki mondja neked: »Adj innom!«, inkább te kérnéd őt, és ő élő vizet adna neked.”
Az asszony ezt felelte: „Uram, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vennéd az élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki nekünk ezt a kutat adta, amelyből ő maga is ivott, meg a fiai és az állatai?”
Jézus erre megjegyezte: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, nem szomjazik meg soha többé. Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.”
Erre az asszony megkérte: „Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne legyek szomjas, és ne kelljen ide járnom vizet meríteni. Látom, hogy próféta vagy! Atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálem az a hely, ahol imádni kell őt.”
Jézus ezt felelte: „Hidd el nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor az Atyát nem itt és nem is Jeruzsálemben fogjátok imádni. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi pedig azt, akit ismerünk, hiszen az üdvösség a zsidóktól ered. De eljön az óra, sőt már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat vár. Isten ugyanis Lélek, ezért akik őt imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk.”
Az asszony így szólt: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek. Ha majd eljön, ő tudtunkra ad mindent.”
Erre Jézus kijelentette: „Én vagyok az, aki veled beszélek.”
Abból a városból a szamaritánusok közül sokan hittek benne. Mikor kijöttek hozzá a szamaritánusok, megkérték őt, hogy maradjon náluk. Ott is maradt két napig. Ezután így szóltak az asszonyhoz: „Most már nem a te szavadra hiszünk. Hallottuk őt mi magunk is, és tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője.” (Jn 4,5–15.19b–26.39a.40–42)

Megmosolyogtató élményt jelent hallgatni, mit ért egy síkságon élő ember „hegy” alatt, és mit jelent a „hegy” egy valóban hegyekben élő ember számára. A különbség több ezer méterben mérhető! A „csitári hegyek” még csak közelébe sem érnek a Mount Everest ormaihoz, már hogy csak Európán belül maradjunk. Nem csak fogalmainkról alkotott eltérő képeink adnak meg nem értésre okot, sokkal inkább az az általánosnak is nevezhető jelenség, amikor két ember szó szerint elbeszél egymás mellett. Bosszantó is tud ám lenni, amennyiben a magát megértetni akaró ember minden erőfeszítése ellenére sem tudja „átadni” üzenetét.

Jézus számtalanszor találkozott ezzel az értetlenséggel kortársai körében, pedig ott nem banális dolgokról volt szó – hogy pl. ki mit ért „hegy” alatt. Isten létére még abba a „játékba is belemegy”, hogy ember-mivoltunkkal egyesüljön, velünk egy nyelvet beszéljen, sőt ugyanazt az éhséget és szomjúságot érezze, mint mi. Vajon mi mennyire vagyunk készek embertársunkkal azonosulni, ha valami igazán fontosat szeretnénk mondani neki? A férj a feleséggel vagy szülő a gyermekkel, a felső tízezer élvezői a peremvidék nincstelenjeivel? Isten az emberi racionalitás határain is túllépett, hogy megértesse magát az emberrel. Meg nem értettségéért nagy árat fizetett, de holta után sem adta fel – most is, nap mint nap próbál üzenni, kommunikálni velünk „értetlenekkel”.

A szamariai asszonnyal való párbeszéd is az Isten-ember értetlenségének tipikus példája. Nem csak a „nem látom az erdőt a fától” jelenséggel állunk szemben, hanem azzal a szomorú ténnyel is, hogy az ember néha mennyire párhuzamosan beszél Istenével. Isten néha egészen „szájbarágóan” egyszerűen fogalmaz, adja át üzenetét, sőt saját magát adja át az embernek, mi emberek pedig… még csak elfogadni sem akarjuk őt, sőt néha kikerüljük közeledését. Isten szent haragja vagy némaságba burkolózása a mi süketségünket és vakságunkat szeretné szétfeszíteni, hogy közelünkbe férkőzhessen.

Szomjúságunkat is sokféleképpen próbáljuk oltani: a kereskedelmi üzletlánc önmagát felüllicitálva igyekszik termékeivel előrukkolni. Dicséretes is lenne ez az igyekezet, amennyiben valóban csak (!) a szomjúságunkat szándékoznának oltani mindenféle háttérszándék nélkül. Hányszor estünk bele ugyanabba a kelepcébe szinte szolgai módon! Minél többet „ittuk” a kereskedelmi terméket, annál szomjasabbak lettünk. A Római Birodalom mediterrán katonái jól tudták, hogy a szomjúságot nem hideg vízzel, hanem meleg levessel lehet igazán oltani – ezért is győztek ők a mediterrán vidéken az északról érkezett barbár törzsek fölött. Igen, néha egészen ellentmondásosnak tűnő praktikák jelentik az igazi megoldást.

A szamariai asszony testi szomjúságának oltására merített vizet, a vele találkozó Jézus pedig már a lélek szomjúságának enyhítését kínálja neki. Isten valóban már azon problémáink megoldásán fáradozik, amelyekről mi még nem is tudunk. A nagyböjti időszak arról szól, hogy az Istennel folytatott metakommunikációnkat kifinomítsuk. Nem nyelvismeretünket kell tökéletesítenünk – ahogyan a szamariai asszonynak sem nyelvismereti hiányossága okozta értetlenségét –, hanem az odafigyelésnek egy magasabb fokára kellene lépnünk. Ezzel az új felismeréssel kérjük a hozzánk közeledő Jézustól: „Adj innom, Uram!”

Kovács F. Zsolt

(A szerző A Nagyváradi Római Katolikus Püspökség irodaigazgatója, írása a Vasárnap 2017. március 19-ei számában jelent meg.)