Nem csak a fehér gyermekekért folyt Jézus vére – juttatja eszünkbe egy roma férfi, új szemszögből mutatva meg a cigányok és magyarok közötti egyet nem értést. Konfliktusok, amelyek áldozatai ártatlanok, sikertörténetek, amelyeket kevesen akarnak látni, kinyújtott kezek, amelyeket kevesen akarnak megfogni.
Székelyudvarhelyen van egy „vár”, Budvár a neve. Cigány lakói izolált közösségként, megbélyegezve élnek, hozzávetőleg ezren. Lehet őket „budváriaknak”, tehát nem kívánatos személyeknek tartani, előttük az ajtókat becsukni, munkahelyet nem adni, a gyerekeket pedig az iskolából eltanácsolni. Mi lesz belőlük a betűket nem ismerve, villanyáram és fűtés nélküli tömbház-lakásokban, egymás hegyén-hátán? Mitől javul az életminőségük, és hogyan érzik meg a gyerekek, hogy bennük is meglapul valamicske érték? Van erre lehetőség: köztük lenni, és abban segíteni, amihez ők segítséget kérnek. Legtöbbször nem kell más, mint meghallgatni, embernek tartani őket.
A köztudatban négy omladozó tömbház képezi Budvárt, ahol ezer lakost tartanak nyilván. Az első tömbház az önkormányzaté, ennek földszintjén működik a hajléktalanszálló, illetve a Gyulafehérvári Caritas délutáni foglalkoztatója. Leskó Barbara és Bodó Csilla szociálpedagógus tanítja-neveli az ide járókat, és az évek alatt felgyűlt történetek irányt mutatnak a lehetőségek felé. A caritasos tevékenység a székelyudvarhelyi önkormányzat felkérésére 2013-ban kezdődött, emlékszik vissza Barbi, aki a program legelső munkatársa volt. Magyarországi ifjú hölgyként egyszer a kolozsvári roma programban önkénteskedett, aztán a magánóvodát próbálta ki, megérezve: az ő útja a romák közé vezet. Ez a közösség számára sokkal többet ad: „A nyitottság, az őszinteség, a szeretet minden nap tovább tud vinni a munkámban. Ha negatív dolgokról van is szó, ezek a gyermekek és szülők felvállalják, és az őszinteségből nagyon sokat lehet építkezni.”
Budváron a foglalkoztatót ott rendezték be, ahol korábban a helybéliek számára óvoda, iskola működött. Iskola után érkeztek hozzá a gyerekek, a foglalkozások célja pedig elsősorban azt szolgálta, hogy ki ne bukjanak az iskolából, sikerüljön a tananyagot elfogadható szinten elsajátítani.
„A Caritas azt a szemléletmódot képviselte, amikor idekerültem, hogy a legjobban egy közösséghez a gyermekeken keresztül lehet közel jutni. Így kezdtük a munkát a gyerekekkel, az ő szüleikkel, és a szülőkön keresztül a közösség többi tagjával. Családlátogatások voltak, egyre többet jártunk ki a közösségbe, egyre többen tudták, hogy itt vagyunk” – emlékszik vissza Barbi. Ma nincs ember Budváron, aki ne tudná, hogy hozzá és Csillához bármikor, bármilyen problémával be lehet kopogni. Mi tagadás, van, amivel kilincselni, az irodában gyakori a vendégjárás.
Felnőttek tanodája a „konferenciateremben”
Családlátogatások, beszélgetések során derült ki, a szülők kezdték restellni, hogy míg gyerekük már ért a betűvetéshez, ők írástudatlanok. Szeretnének tanulni, de lehetőleg nem abban a padban, amelyben gyermekük délutánonként a házi feladatot írja. Barbara akkoriban ismerkedett meg a budvári líderrel, Szász Emillel, aki a negyed kocsmáját tartotta fenn. Megszületett a megoldás: a vendéglátó földszintjén folyik tovább az italmérés, az emeletet kinevezik konferenciateremnek, és ott tanulják a felnőttek az ábécét. „Nyolc hónapig hetente két, három, négy alkalom volt. Amikor én a kocsmába beléptem, mindenki tudta, hogy a földszinten semmilyen hangosabb aktivitás nem lehet.”
Volt jelentkező, három csoportot is kellett indítani az évek során, hozzávetőleg ötven személy ismerkedett így a betűkkel. Volt, aki szó szerint csak a betűkkel akart közelebbi viszonyba kerülni: „nyolc személy szeretett volna elhelyezkedni a készruhagyárban, ahol gépesített rendszer van, kódokkal kell a teljesítményüket is felvezetniük, és ehhez nagybetűk ismeretére volt szükség. Ezt akarták megtanulni kitartóan.”
Értékvesztés a hétköznapokban
Ezelőtt négy évvel Barbi a központban reggel kezdte a munkát, „pihentetőként” a szülők panaszát hallgatta meg, aztán a gyerekek délutáni foglalkoztatóját tartotta, majd átment a „konferenciaterembe”, a felnőttekhez. Amikor besötétedett, akkor kezdődött a tánc. A helybéliek együttest alapítottak, és készültek, hogy a roma napokon megmutassák a fehér embereknek is, milyen értékeket hordoznak. A közösségi vezető is támogatta, nem csak terembiztosítással e kezdeményezést: civil szervezetet hozott létre, annak tevékenységét segítette a kocsma jövedelme. 2014-től vannak roma napok, a Caritas ma már csak partner kell legyen, a budváriak önállóan szervezkednek, és ilyenkor Székelyudvarhelyen vagy éppen Szejkén tartanak kulturális műsort, fórumot, de még focibajnokságot is, ahol van csapatuk a romáknak, az önkormányzatnak, az újságíróknak… a rendőrségnek még nincs.
Ilyenkor villannak fel az értékek, a hétköznapokban viszont gyakran kell megkülönböztetéssel szembenézniük a budváriaknak. Barbi mesél egy esetet: „Minden nyáron júliusban és augusztusban 2–2 hétig tematikus nyári iskoláink vannak 6–18 éveseknek, ahol közel kilencvenen szoktak megfordulni, és nyitott bárki számára. A városban is meghirdettük nyilvánosan, hogy reggel 8-tól délután 3-ig biztosítjuk a gyermekeknek a felügyeletet, foglalkozást, étkezést. A helyszín a Budvár negyed volt. A városból senki sem érdeklődött.”
Iskola híján iskola
Az iskola után idejáró csoport az iskolát elhagyottakkal párhuzamosan működik a tömbház földszintjén. Sokan kerültek ki idő előtt és diploma nélkül az iskolából, őket is okítják a caritasosok. Az Iskola híján iskola program kezdete emlékezetes. „Van egy fiúcskánk, akit viselkedése miatt az iskolából eltanácsoltak, másodikos, harmadikos lehetett akkor. Ezzel a gyerekkel nagyon meggyűlt a bajom. Az, hogy tudta, itt valamilyen tevékenység zajlik, de ő nem lehet a részese, belőle agressziót váltott ki. Rendszeresen dobálta az ablakot, megrongálta a kaput, bemászott a teraszon és az ide járó gyerekeket bántotta. A közösség nagyon elítélte, szélsőséges viselkedési formái voltak, meg is bélyegezték, hogy ő rossz, nincs mit vele kezdeni. Része volt a közösségben a lakások megrongálásában, a gyermekek bántásában, családok közötti konfliktusok okozásában. Kemény helyzeteket teremtett kilenc évesen” – meséli Barbi, aki ma is bánja, hogy a szülőknek panaszt tett a gyermekre. Jól elnáspángolták, de ezzel cseppet sem javították. A változást a többi, foglalkoztatóba járó gyerek hozta, ők jelezték, akik iskolába nem járhatnak, azok is szeretnének itt tanulni, közösséghez tartozni. Azóta van egy csoport az iskolába nem járók számára is, és az egykori „javíthatatlan gyerkőc” ma már rászól a többiekre, ha csúnyán beszélnek. Ő a legsegítőkészebb gyermek. Minden egyes foglalkozáson részt vesz, és nagyon várja az érdemtábort. Mert az is van a budváriaknak.
„Szabály nálunk, hogy nem baj, ha időszakokra kimaradnak, mert tudom azt, hogy fát kell gyűjteni, pénzre van szükség, és dolgozni kell, csak arra kérem, hogy szóljanak. Megfogalmazódott bennem, hogy akik járnak rendszeresen, valamivel motiváljuk őket, és kitaláltuk tavaly, hogy elvisszük táborba. Az én első táborom lett a neve, és 12–16 év közötti, 16 fiatalt vittünk, akik soha nem voltak még táborban.” A rosszcsont-fiú is ott volt, bár eleinte a közösség több tagja is jelezte, gyerekét vele egy társaságba nem engedi. Nagy élmény lett az együttlét, repetázni akartak a gyerekek, de hiányzott a pénzalap. „Tőlük jött az ötlet: mozgósítják a szüleiket, hogy karácsonyra kézműves termékeket készítsünk együtt, amelyeket értékesítve elmehetnek táborba. Megosztott feladat és felelősség: mi vállaltuk azt a részét, hogy az eszközöket, környezetet, szakmai tudásunkat hozzátettük, a gyermekek részéről ott volt a szülők motiválása, hogy eljöjjön azzal a tudattal: ha én bejövök kézműveskedni, akkor a gyermekem elmehet táborba.”
Hálavacsora, újévi puszik
Öt esztendeje, hogy Barbi kitartóan jelen van Budváron. Élettársa van, férjhez készül, a munkahelyi problémákat bizony haza viszi, úgy tompítja a fájdalmat, hogy beszél róluk a családban. „Velem együtt örülnek a sikereknek, s ha úgy van, akkor velem együtt sírnak a kudarcot miatt. A párom pedig mindenestől fogadott el: azzal együtt, amit szeretek csinálni.”
Azt mondja, nem az a kérdés, hogy mivel lehet lekötni a budvári gyerekek figyelmét, a hogyanon van a hangsúly, mert bármire fogékonyak, amire tanítóik fogékonnyá teszik őket. A házi feladat megoldása mellett tanulnak társas viselkedést, illemszabályokat, és azt a közösségükben is megélik. Szülők hálálkodnak, csodálva, mekkorát változott a gyermekük.
Hogyan tudnánk megérteni a romákat? Barbi azt mondja, nem erre érdemes törekedni. „Én sem tudom őket megérteni. Nem ebben a társadalomban születtem, nem a cigányok között szocializálódtam, nem tudom, nap mint nap mivel küzd az a felnőtt, az a gyermek, aki ebben a közösségben él, így nem tudom megérteni. Nem is feltétlenül az a célom, hogy megértsem, sokkal inkább az, hogy képessé tegyem arra, hogy elmondja, milyen problémája van, és segítsek neki, de nem helyette megoldani.”
Tisztelettel fogadni a köszönést, meghallgatni, figyelni arra, amit mondani akar. Legtöbbször csak kimondaná, ami terhes számára, és hálás, ha valaki meghallgatja. „Egy nehéz nap után volt egy anyuka, aki azt mondta, egyébbel nem tudja meghálálni, amit értük teszek, meghív vacsorázni. És ilyenkor egyértelmű, hogy én elmegyek vacsorázni. Vagy egy másik eset: van egy család, sokat dolgozunk velünk. Újévkor a néni bejött, meglátott, nyakamba szökött, két puszit adott. Mai napig nem tudom, hová tenni, mert én semmi olyat nem érzek, hogy valamit tettem volna vagy adtam volna, ami által ezt a reakciót váltom ki belőle. De annyira jólesett, még mindig szívesen emlékszem vissza rá.”
Még készen állnak a változásra
Észre kellene venni az értékeset minden emberben, s ez alól a romák sem kivételek, mondja Barbi aki szerint „az emberek többségében nincs meg az a nyitottság, hogy megnézzék, kik is a cigányok. Egyértelmű az elutasítás. Az elmúlt időben nem is tudom, hány kérést írt meg Csilla kolléganőm, hogy munkába szeretnének állni, és bejönnek, elmondják, ezt szeretnék, szükségük van egyfajta segítségre. Tesznek valamit, hogy érvényesüljenek. Azt látom, hogy ez a közösség készen áll egyfajta változásra, csak nem tudom, meddig marad meg a változás iránti nyitottsága. Meddig nyújtják még a kezüket?”
Mindkét közösségnek kellene változnia, vélekedik a budvári cigányok lídere, Szász Emil: „Itt, a székelység között van egy oda-vissza helyzet, hogy egyik sem próbál közeledni. Ez lenne fontos, hogy ne a háborút erősítsék. Nincs egyik fél részéről sem olyan szándék, hogy alkalmazkodjanak, egymást keressék.”
Több példát is felhoz diszkriminációra, például munkavállalásnál. Kipróbálták, jelentkezett egy személy, s mikor kiderült, budvári roma, azzal búcsúztak el tőle, hogy majd értesítik telefonon. „Azóta is hívják” – jegyzi meg keserűen Emil, állítva jó munkások, megbízhatóak a budváriak, az ő építőipari vállalkozásában is kitartóan dolgoznak. Ha nem kapnak munkát, könnyű rájuk sütni, hogy bűnözök, mondja. „Nézzük meg, miből áll a cigány bűnözés: például tél volt, lementek ide a közelbe egy üzlethez, elhoztak néhány palettát. Ott vannak a börtönben, kaptak egy év hat hónapot öt palettáért. Ez a cigány bűnözés? Ellopott öt palettát, összevágta, betette a tűzbe? Ellop két kiló vasat, rezet, leadja, hogy a gyermeknek vegyen ételt, ez a cigánybűnözés, és aki milliárdokat lop innen-onnan, csal, az nem bűnözés?”
Szász Emil állítja: „Nem kell elítélni az embert, egyszer meg kell nézni, megpróbálni, az az ember képes-e valamire vagy nem. Addig ne mondjunk véleményt csak azért, mert cigány”, és saját példájával állítja, hogy fenn kell tartani a lehetőségét annak is, hogy az ember, nemzetiségtől függetlenül képes a változásra. Bevallotta, tizenkét esztendeje üzletet látott Budvárban. Azt gondolta, jövedelmet hozhat a telepen az egyetlen kocsma. Egy szeméthegyet hordott el, helyében épült meg a kétszintes vendéglátó. Hamar kiderült, a haszon nem mérhető anyagiakban.
„Las Vegasban kaszinóztam, eljátszottam ott 200 ezer eurómat, éjszakai mulatóim voltak, abból szereztem. Naponta négy üveg viszkit ittam, s kábítószereztem. A májamat hazavágtam, jött a betegség, s azt mondták, még élek három hónapot” – mondja Emil, felidézve életének fordulópontját. Ekkor derült ki ugyanis, hogy a cimborák hátat fordítottak, akiknek addig kölcsön adott, nem akartak hitelezni. Isten felé fordult, és megtörtént számára a csoda: meggyógyult. Azóta is hálát ad érte a közösségben, amelyhez tartozik. Akkortól kezdte más szemmel nézni a budváriakat, kezdte látni életüket. Azt mondja, segíteni akar rajtuk, és ha az önkormányzat partner lenne, nem horribilis adót kérne a kocsmára, hanem támogatná, a „konferenciaterem” fürdőkké alakulhatna, férfi és női zuhanyzók mellett mosógépeket is használhatnának a budváriak. Németországiaktól lenne támogatás, ő is segítene, ha ezt Székelyudvarhely is fontosnak tartaná. Ha nem, hát bezárja a kocsmát, nem gürcöl tovább, hangoztatja, de aligha vinné rá erre a lelke szavait hallva:
„Nekem mindent adott az Úr, van házam, cégem, pénzem, egészségem, élhetnék, nem kellene ide jönnöm. Isten tudja, mennyi kell nekem, azt megadja. Mikor meg akar áldani, megáld, de jólesik, mikor látom, hogy tudok segíteni rajtuk. Jönnek, hogy adjak egy kenyérre valót, én a szívemet is odaadom nekik. A fiam 34, a lányom 13 éves. Neki egy iPhone hatos már nem jó, hetest kellett vennem karácsonyra, pluszost. Ennek a gyermeknek adok egy kicsi csokit, és boldog. Ezekért a gyermekekért fáj a szívem. Ezek az életet nem kérték senkitől. Pedig Jézus vére ezekért a gyermekekért is kifojt, nem csak a fehérekért.”
Balázs Katalin, Gyulafehérvári Caritas
