Sikeres előadások Marosvásárhelyen

Radu Afrim, a Tompa Miklós Társulat több nagy sikerű produkcióját, Az ördög próbáját (2013), A nyugalmat (2014) és a Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan (2016) című előadásokat rendezte a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozatán. Ezek közül kettőről Zsigmond Andrea színikritikus egy-egy jegyzetét közöljük.

„Egy sikeres üzletember szereplőválogatást szervez kisfia születésnapjára. Jelentős pénzösszeget is felajánl a legjobb műsorszám bemutatójának. Komikus, fura és meglepő történések sorozata következik… Az előadás három részből áll: a castingból, a próbaszakaszból és a születésnapi show-ból.”

Az ördög próbája

Talán érződik rajta, hogy nem mai csirke: mintha higgadtabb lenne az előadás, mint két éve, amikor bemutatták. A játékok kimunkáltak, szépek. Néha morfondírozom azon, mi a különbség a kolozsvári és a vásárhelyi színészek játékmódja között: utóbbiak nem annyira pengék, cserébe életszerűbbek. Ahogy egy üveges csillogású modern (bank?)épület viszonyul egy itt-ott lepattogzó falú, de patinás emeletes házhoz.

Radu Afrim rendezői világát a következőképpen látom. 1. Jó adag játékkedv, amit úgy él ki, hogy felturbóz egy állapotot, stílussá növeszti (esetleg zenével is „megbuherálja”), majd hirtelen szembefordul vele. Aztán megint, megint és ismét. 2. Kell bele aktualitás: ezúttal az, miszerint a kommunizmus mély nyomot hagyott bennünk; vagy hogy a művészeink, tanáraink turkálókból öltöznek, haknikra kényszerülnek. 3. Kell Afrimhoz szín, csillogás, horror, fikció… meg: 4. jó adag testiség. Ja és 5. egy kis érzelgősség: hogy a kisfiú az édesapjának ítélje meg a díjat. 1. újra: a lököttséget mondtam? Ami miatt a magyar rendezők közül szerintem Bodó Viktorhoz hasonlít? Meg egy kicsit mintha Mohácsihoz? (Hogy próbákon hogyan viselkedik, arról nem tisztem beszélni. Nem is tudnék. Nem is kell?…)

***

 „Ma már retró mindaz, amit valamikor a 70-es években az emberek mindennapi valóságként éltek meg tömbházlakásaikban, a múlt rendszer emblematikus és a mai napig álló vívmányaiban. Egy tömbház, avagy blokk – lépcsőházaival, emeleteivel, lakrészeivel, a vékony falakkal, a szomszédokkal és a házkulcsot a nyakukban hordozó gyerekekkel – amolyan emberi hangyaboly sok egyéni sorssal. Persze ezek a blokkba bezsúfolt életek nem zajlanak konfliktusmentesen… A 70-es évek Romániáját idéző előadás egy olyan korba repít (vissza), amikor az emberek abban a blokklakásban éltek, amit kiutaltak nekik, amikor a kazettofon szenzációszámba ment, az ökologikus és a depresszió pedig nem képezték a mindennapi szókincs részét.”

Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan

Mitől jó egy színházi előadás? Ez a mostani mitől jó? Amit idősek és kamaszok néznek, művészet- és szórakozáspártiak egyaránt?

Afrim előadásában kitágított hetvenes éveket látunk. A Dallas például, amire utalnak benne, talán később ment a tévében. Van itt fikció is (virtuális pulyka), valóság is (nem lehet kapni tejet, tojást). Van benne gyerek, aki játszik, és felnőtt, aki szexel. (Akkoriban az erotikát inkább elfojtották, az átütő testiséget Afrim alkotói szabadságával magyarázom.) Legutóbb a gyergyói Zűrzavaros éccakát láttam ilyennek. Mozaikos, mégis összeáll. Kacagtat, és megríkat. Lirizál, és szembesít önmagaddal. Megmutatja, hol élsz. Elszomorít ezzel, és elbűvöl vele. Ilyesmi kéne legyen ma egy színházi előadás.

Zsigmond Andrea