A Jakab Antal Keresztény Kör kilencedik alkalommal nyújtotta át az immár tizenhetedik elismerést, a kitüntetett ezúttal a megalakulásának 25. évfordulójára emlékező, azt ünneplő kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség (KEL), az első 1990 után intézményesített ilyen típusú intézmény Erdélyben. Az október 21-én a vasárnap esti diákmise után tartott ünnepség a piarista templomban zajlott, és igencsak hangulatosra sikeredett. A JAKK két alapítója, Varga Gabriella újságíró, Jakab Antal püspök Budapesten élő unokahúga és az Ausztriában szolgáló Vencser László volt gyulafehérvári teológiai tanár mintegy párbeszédben ismertette a kör tevékenységét, a díj születési körülményeit, a díjazottak kiválasztási kritériumait. Jelen volt a díjjal járó gyönyörű emlékplakett készítője, Kolozsi Tibor Kolozsváron élő, gyergyóditrói származású művész, aki arról vallott, milyennek látta Jakab Antal püspököt, amikor képmását megalkotta. Domokos (sz. Molnár) Zsófia egykori KEL-es, ma Csíkszeredában élő doktorandusz hangulatos, sok kedves emléket felidéző laudációja után Takó István egyetemi lelkész, plébános vette át a díjat, és szintén nagyon hangulatos, mélyre ásó, rövid, frappáns beszédben köszönte meg az elismerést. Az esemény fővédnöke ezúttal Pál József Csaba temesvári püspök volt, ő levélben gratulált, a jelenlegi kolozsvári főesperes-plébános, Kémenes Lóránt Zoltán pedig mint korábbi Jakab Antal-díjas vallott arról, számára mit jelentett és jelent a Jakab Antal-díj. Az alábbiakban az ünnepségen elhangzott beszédeket tesszük közzé.
Jakab Antal-emlékdíj
A 2010. március 13-án – Jakab Antal püspök születésének 101. évfordulóján – alakult, összeurópai tagságú, a néhai főpásztor rokonai, tisztelői, határon belül és kívül élő, papi és világi személyek alkotta Jakab Antal Keresztény Kör (JAKK) már a megalakulás évében létrehozta a Jakab Antal-emlékdíjat. Az adományozó szerint ezzel egyfelől ápolni szeretnék néhai püspökünk emlékét, másfelől elismerni szándékoznak olyan személyek/közösségek munkáját, akik egyházunk és népünk szolgálata terén Jakab Antal nyomdokain járnak, az ő szellemi örökségének tisztelői, munkájukkal és elkötelezettségükkel az általa vallott értékek teremtői és védelmezői. Az elbírálás során előnyt élveznek azok, akiket mindez ideig nemigen díjaztak (a kitüntetés céljai között az értékfeltárás, a figyelemnek a rejtett kincsekre való ráirányítása is szerepel), továbbá azok, akik számára a díjjal járó jutalom nem elhanyagolható segítséget jelent (a kitüntetés másik célja a támogatásnyújtás).
A Kolozsi Tibor szobrászművész munkáját dicsérő bronz emlékplakettet, az elismerés indoklását tartalmazó díszoklevelet és ötszáz euró ajándékot magában foglaló Jakab Antal-emlékdíjat évente egy papi és egy világi, de legfeljebb három személy, avagy közösség kaphatja. Eddig hat papi személy (ebből kettő posztumusz), öt világi személy és öt közösség vette át, utóbbiak a marosszentgyörgyi Szent Cecília Együttes, a marosvásárhelyi Mustármag Közösség, a kolozsvári Verbum Egyesület, a Caritas gyergyószentmiklósi öregotthona és a búzásbesenyői plébánia is. A díjátadó ünnepséget minden évben Jakab Antal püspök életének valamely jelentős évfordulójához kapcsolódóan tartják a díjazott vagy valamelyik díjazott lakó-, illetve székhelyén.
Kolozsváron az egyetemisták éveken keresztül a Szent Mihály-plébánián gyűltek össze hetente egy alkalommal hittanórára. Az önállósulás igénye a ’90-es évek elején merült fel, ekkor kérelmezték független egyetemi lelkész kinevezését. A főpásztor 1993 őszétől hagyta jóvá a lelkészi állást, a kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség hivatalosan ekkor kezdte meg működését. Azóta a piarista templom és a közvetlenül mellette lévő helyiségek adnak otthont a lelkészségnek. Az első egyetemi lelkész Nóda Mózes volt, őt követte Holló László, Balla Árpád, Orbán László és Takó István. Lelkipásztori munkatársként Hegedűs Enikő, Nap Katalin, Györgypál Enikő, Lőrincz Krisztina és Simon Melinda dolgozott, jelenleg Ferencz Emese látja el ezt a feladatkört. Önkéntesként több egyetemista is részt vesz a vezetés munkájában. A tevékenység kezdetben a szentmisék mellett hittanórákból, kirándulásokból állt, később különböző csoportok alakultak, amelyek sporteseményeket, szórakozási alkalmakat, vizsgaidőszakban közös tanulást szerveztek a hallgatóknak. Ma már szinte mindennap kínálnak lehetőséget közös imára, szellemi fejlődésre, szociális és kreatív munkára.
Idén, 2018-ban, a Jakab Antal-emlékdíj történetének 9. évében, a 17. elismerés átnyújtásakor az alapítók egyúttal arra is emlékeztetnek, hogy Jakab Antal a tizenhárom keserves börtönévet követően éppen ötven évvel ezelőtt, 1968. október 1-jén lett ismét teljes állású tanára a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolának. Jakab Antal a negyvenes évek második felében, egészen a letartóztatásáig tanított a gyulafehérvári teológián és látta el a vicerektori teendőket, míg 1951 augusztusában a kommunista diktatúra egyházüldözői koholt vádak alapján börtönbe nem vetették. Tizenháromévnyi keserves börtönrabságából az általános amnesztia szabadította ki. Márton Áron azonnal vissza akarta vinni Jakab Antalt Gyulafehérvárra, csakhogy abban az időben a papi helyezéseket a püspök az Állami Egyházügyi Hivatal jóváhagyása nélkül nem tudta végrehajtani, a börtönviselt papok pedig a szabadulásuk után sokszor évekig nem kapták meg az államtól a szükséges működési engedélyt. Márton Áron hiába érvelt az Egyházügyi Hivatalnál azzal, hogy a Teológiára nem nevezhet ki megfelelő képzettséggel és tapasztalattal nem rendelkező embert, Jakab Antal kinevezését nem hagyták jóvá. Másfél évnyi kilyénfalvi lábadozás és várakozás után adatott meg Jakab Antal számára három hónapnyi helyettesítés lehetősége Görgényszentimrén, majd 1966. október 1-jétől Kerelőszentpálon és Búzásbesenyőn a plébániai szolgálat. Márton Áronnak, évek hosszú küzdelme után, 1967-ben sikerült visszavinnie őt, átmenetileg bejáró tanárként, a teológiára. Jakab Antal hetente utazott – többszöri átszállással, sokszor a zsúfolt vonat lépcsőjén – Búzásbesenyőről Gyulafehérvárra tanítani. Teljes jogú tanári katedrát a gyulafehérvári tartózkodási engedély birtokában 1968 októberétől kapott. Egyházjogot, majd erkölcsteológiát tanított a papnövendékeknek egészen a segédpüspöki évei – hetvenes évek – közepéig.
Varga Gabriella
Tisztelt Jakab Antal Keresztény Kör! Tisztelt alapító tagok, szervezők, tisztelt kitüntetettek, tisztelt jelenlevők!
1981. június 21-én dr. Jakab Antal szentelt pappá a gyulafehérvári székesegyházban. Már teológiai éveim alatt, különösen sorsdöntő kérdésekben, személyesen is megtapasztaltam bölcsességét, megfontoltságát. Ezért is hálával fogadtam Varga Gabriella és dr. Vencser László társalapítók felkérését, hogy vállaljam el az október 21-én tartandó díjátadó ünnepség fővédnökségét.
Ezen felkérés nemcsak a múltat – dr. Jakab Antal püspök emlékezetét – szolgálja, hanem mindannyiunkat megerősít összetartozásunk tudatában is. Ez hatalmas erőt jelent, különösen azoknak, akik a végeken élnek.
Különös öröm számomra, hogy ma a Kolozsvári Egyetemi Lelkészség kapja ezt a díjat. Már vásárhelyi segédlelkészként szívügyem volt az egyetemi ifjúság, és az maradt azóta is. A kolozsvári Egyetemi Lelkészséghez szeretet és barátság fűz sok-sok tagján keresztül, és nagyrabecsüléssel tekintek a jelenlegi és korábbi vezetőségre. A korábbi vezetők között tartom számon azt az Orbán Lászlót, aki életét adta a fiatalokért és a halált is vállalta, hogy megmentse egyik fiatal életét.
Gratulálok a szervezőknek, hogy ezt a lelkészséget tüntetik ki, amely az idén ünnepli fennállásának 25. évfordulóját! A jó Isten áldását kívánom az Egyetemi Lelkészség vezetőire és minden tagjára!
Pál József Csaba
temesvári megyéspüspök
Kedves KEL-esek, kedves meghívottak! A ma este kitüntetett kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség egykori tagjaként arról szeretnék beszélni, milyen jó megtapasztalni: számítógépem automatikusan csatlakozik az iroda wifi-hálózatához. Még akkor is, ha jelenleg csak az Egyetem utcai lépcsőn ülök: vagy mert a pasztorálasszisztens éppen kilépett valahová, az ajtó rövid időre zárva, mint egyetemista koromban néha megtörtént; vagy azért, mert már két éve elballagtam innen – ami a valódi tényállás.
Ezt a technika világából vett, sajátosabb képet fontos nemcsak az egyéb okos eszközökre, hanem azokra az egykori diákokra is kitágítani, akik e művet 1993 táján (nekem az első tejfogaim nőttek ekkoriban) megálmodták, kérvényezték, elindították, önkéntesen és dalolva kísérték, szerették – és még korántsem volt mobiltelefonjuk: a hálózat őket is felismeri. Így már világossá válik: arról szeretnék szólni, mekkora gazdagság és ajándék számunkra, hogy a Lelkészség routere, azaz útválasztója immár két és fél évtizede működik, és egybefog, összehangol minket: hajdaniakat, mostaniakat és, bízunk benne, eljövendőket. Hiszen néhány mellékes körülmény változott ugyan, a fenti Szolgáltató azonban a legbiztosabb, leghűségesebb. A KEL immár generációknak segített a Hozzá vezető, jó utat választani.
Tette ezt olyan otthonosan, fiatalosan, színesen és maradandóan, hogy szívünk és vágyaink, emlékeink Kolozsvárról elköltözve, újabb életállapotba lépve is vissza-visszahúznak ide. Nem hiába: a KEL már utolsó líceumi éveinktől foglalkoztatott – akkor persze még csak jövőbeli, de máris vonzó, vagány kolozsvári élmények kereteként, melyeket katolikusként kár kihagyni. Máig emlékszem, milyen áhítattal olvastam érettségi utáni nyáron a 2011-es ifjúsági rendezvény, az Erdélyi Madrid előadói között a Takó István nevét, aki Tisztiként akkoriban már itt volt az egyetemi lelkész: „Nemsokára én is oda járok hozzájuk.” A KEL hívott vissza a feltétlenül szükségesnél néhány órával hamarabb azon a még kótyagos hétvégén, amikor elsőévesként, 5-6 napos zsenge kolozsvári lakosként szívesen hazaszaladtam szüleimhez melegedni. Együtt hívtuk a Szentlelket a kezdődő tanévre, és a KEL figyelt arra is, hogy a beilleszkedés gondjai közepette megáldjon. A szolgálatosok utána levették a hátamról az otthoni jókkal megpakolt zsákot, és felkísértek kalácsot enni – és én hat évig maradtam, ahogy oly sokan mások. Ez idő alatt megtanultuk elfogadni a mások szolgálatát: gólyaként; aztán szép lassan azt is, hogy közösségek aktív alakítói lehetünk; megszoktuk, hogy egy-egy külső fórumon, például a katolikus fiatalok országos találkozóján mi vagyunk „a KEL-esek”; és megtanultunk másokat is szolgálni egy kicsit, amikor megtudtuk, hol áll a seprű és szemeteszacskó, vagy mi lettünk a felsőbb éves békák, akiket a gólyák (érdekes, zoológia ide vagy oda, a zöldfülűek mégiscsak ők voltak…) ugráltathattak egy kicsit.És ha kellett, akkor igen: megtanultuk jól érezni magunkat, ellazulni egy-egy farsangi bál vagy kirándulás vagy játékest vagy szilveszter alkalmával. A kör a végzősnapon zárult, amikor ismét mi fogadtuk el a maradók meglepetéseit.
Ezt kívánjuk tulajdonképpen a ma este megérdemelten ünnepelt, 25 esztendős Katolikus Egyetemi Lelkészségnek is: hogy újabb negyedszázad és számtalan év múlva is kellően fiatal és rugalmas legyen meghallani az idők szavát, felelősségteljesen és a tagjainak javát szem előtt tartva választani szervezeti keretet, programkínálatot, egyszóval jól felmérni: mi évről évre hivatása és helye a kolozsvári katolikus egyetemisták körében. Kívánjuk, hogy bátran merjen átalakulni, és pillanatig ne felejtse, hogy hitelességének záloga nem a technikai részletekben, hanem igazi útválasztóként és útmutatóként az egyetlen Szolgáltatóhoz való szüntelen visszacsatolásban van.
Domokos Zsófia
„A Katolikus Egyetemi Lelkészség célja az egyetemisták és fiatal értelmiségiek közös útkeresése Isten kegyelmével a lelki, szellemi, kulturális fejlődés területén, valamint lehetőséget nyújtani az igényszint kialakításával, az érdeklődés felkeltésével, a katolikus értelmiség nevelésével, a felelősségtudat erősítésével, a tanúságtevő nagykorúság elérésére. Mindez felkészít arra, hogy a következő életszakaszban mindenki megtalálja hívatását és helyét, valamint, hogy szerepet vállaljon a közösségteremtésben.”
Egy történet szerint az egyik sziklás tengerparton nagyon gyakori volt a hajótörés, azért a közeli falucska lakói közül elhatározták, hogy rendbe hozzák a világítótornyot és megszervezik az őrséget. A partszakaszt ezáltal biztonságosabbá tették, önkéntes munkával minden éjszaka váltásban fényjelekkel segítették a közlekedő vagy éppen viharba keveredett hajókat. Ahogy telt az idő, egyre többen csatlakoztak hozzájuk, egy igazi klubbá lettek, sörözőt nyitottak a torony mellett, bálokat szerveztek és kezdtek megfeledkezni eredeti küldetésükről. Még mielőtt a súlyos állapotok visszatértek volna, egy kisebb csoport kivált a régi klubból és egy új tornyot épített… Aztán egy új klubot mellé, újabb szórakozási lehetőséggel, ahol aztán ismét megfeledkeztek az eredeti küldetésről. Aztán egy kisebb csoport ismét észbe kapott és otthagyta őket, tornyot épített és parti őrséget szervezett, majd klubot alakított, logót tervezett, pólót, egyenruhát nyomtatott. Ha valaki ma arra jár, az illető partszakaszon egész közel egymáshoz egy tucat világítótornyot lát, de már egyikük sem működik. – Szerencsére nálunk ez nem így van!
Gabriel Garcia Marquez Száz év magány című könyvében egy faluról mesél, ahol az emberek életét az álmatlanság és ennek következménye, a felejtés keseríti meg. Kezdik elfelejteni a dolgok nevét és azt, hogy mi mire való. Valaki azzal az ötlettel áll elő, hogy minden tárgy mellé oda kell írni annak a nevét és azt, hogy mire használják. Végül a falu közepére egy nagy táblára azt is kiírják: Van Isten!
Ma azt köszönjük meg, hogy negyed évszázad alatt minden év elején elhatároztuk, hogy bevállaljuk ezt a táblakészítő feladatot. Keressük annak a módját, hogyan lehetne a körülöttünk élőknek eszébe juttatni azt, hogy a teremtett világ és benne az ember, a dolgok, az Istentől kapott idő valójában micsoda és mire való. Keressük annak a módját, hogy egy olyan környezetben, városban, ahol a legtöbben, ha nem is ebben a marquez-i álmatlanságban, de valami furcsa összezavarodott bioritmusban él, hogyan tudjuk legalább mi magunkat és egymást megóvni ettől a szinte ragályos felejtéstől úgy, hogy ne szigetelődjünk el, ne váljunk elitistákká, ne építsünk újabb tornyokat, templomot, ne szakadjunk el a realitástól, sőt közelebb kerüljünk a bennünk élő Istenhez, miközben megmaradunk embernek.
Nem szeretnék idealizálni, ezért csak három szempontot hozok, ami fontos volt itt nekünk: a magyar katolikus identitásunk, a kommunikációból fakadó kommunió, vagyis a közösségiség, és a spirituális igényünk megélése, vagyis a lelkiség. Mindhárom állapotbeli kötelességeink teljesítésében lehet segítségünkre, és abban, hogy a diplomaszerzés mellett a hivatásunkat is megtaláljuk.
Köszönet illeti a bátrakat és a félénkeket, az erőseket és a gyengéket, a hívőket és a kételkedőket, a haladó szelleműeket és a hagyománytisztelőket. A mai elismerés nemcsak az elmúlt 25 év egyetemistáit illeti. A díj túlmutat az elmúlt 25 éven, túlmutat még a névadóján is, visszavisz bennünket egészen Márton Áron egyetemi hitszónokig. Köszönet azoknak, akik az intézményesülés előtt plébánosként, segédlelkészként, szociális testvérként vagy elkötelezett egyetemistaként szervezték, koordinálták ezt a munkát. Szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik lépéseket tettek annak érdekében, hogy az intézményesülés útjára lépjünk, s azoknak is, akik vigyáztak arra, hogy ez ne menjen a sajátos karizmánk rovására. Köszönet a jó Istennek azért, hogy egy örökké alulról szerveződő és mindig az egyetemisták kezdeményezésére, a Szentlélek vezetése által megújuló közösség maradhattunk.
Köszönet azoknak, akik ezt akár hivatásosan, akár önkéntes munkával segítették. Öt egyetemi lelkész, hat pasztorálasszisztens, kántor és több tucat diák a KEL–tízekből, teamből, a különböző csoportok vezetői, a sportesemények, játékestek szervezői, a háttérmunkások, a ministránsok, felolvasók, perselyezők, az önkéntes könyvelőnk, az imahátteret biztosítók.
Ezt a díjat most a többi egyetemi város lelkészségeinek a nevében is átvesszük: Temesvár, Brassó, Marosvásárhely, Csíkszereda, Nagyvárad. Köszönet nekik a támogatásért és a sok közös programért. Reméljük, hogy ezek még idén újraélednek… Köszönet illeti a városban működő egyetemi pasztorációt végző közösségeket: a ferences közösséget, a többi plébániát és azok papjait, segédlelkészeit, a más felekezetű testvéreinket (FIKE, CAL, ODFIE), akikkel szintén sikerült ideig-óráig együtt néhány figyelemfelkeltő táblát leszúrni a város különböző pontján.
Köszönet illeti a lelkiségi mozgalmakat: mindenek előtt a Mécses karizmatikus közösséget, a Taizé ökumenikus csoportot, a szociális testvéreket, a fokolár lelkiségű fiatalokat, a szentignáciakat, jezsuitákat. Nagy öröm, hogy a városban működik három olyan felnőttközösség, amelyek a lelkészségből nőtték ki magukat, és még ki tudja hány a Székelyföldön és a Partiumban.
Van egy csoport, amely az évek folyamán a legtöbbet szolgált a szentmiséken, de akikért most különösen hálás vagyok, a vezetőikért, mert nemcsak a rendszeres zenei szolgálatukkal, hanem a munkájukkal, szervezettségükkel, egyszerű és sokszor hangos jelenlétükkel szolid tanúságtevő támogatást nyújtottak.
Köszönöm mindannyiunk nevében a díjat a Jakab Antal Keresztény Körnek, Vencser László tanár úrnak, Varga Gabriella újságírónak és a javaslatot tevő barátomnak. A díjat nem elismerésként vettem át, inkább egy marquezi táblaként, amire az van írva: kolozsvári katolikus egyetemisták. Nemcsak érdemes, nemcsak szükséges, hanem elengedhetetlenül fontos, hogy ezt a munkát képességeinkhez, erőnkhöz mérten a legtökéletesebben végezzük. Jakab Antal mondta: „Egyetlen nép sem élhet meg múltjának nagyságából és dicsőségéből. A jelenben kell harmóniába hoznia az igaz hitet az igaz tettekkel. Itt és most kell megszentelni a gondolatainkat, tájékozódásunkat, a másokkal való kapcsolatainkat.” Ehhez adjon nekünk a jó Isten még jó sokáig ilyen partnereket, amilyenek ti voltatok, amilyenek ti vagytok.
Takó István
