Kinek szól a rekviem: az elhunytaknak vagy az élőknek? Dan Forrest Requiem for the Living című műve mindkét kérdésre választ ad. A Szent Cecília Kórus és Zenekar mindenszentek napján, november 1-jén, a kolozsvári Szent Mihály-templomban szólaltatja meg az öttételes kompozíciót, amely a gyász, a szenvedés és a hitbeli vívódások zenei megfogalmazásától jut el a reményig, Krisztusban jelölve meg a nyugalom forrását.
A zeneszerző szándéka szerint a mű nem csupán az elhunytakért mondott ima, hanem az élők fájdalmának és béke utáni vágyának is hangot ad. A kompozíció az emberi szenvedés kérdéseivel szembesít, majd Isten teremtő nagyságán és Krisztus megváltó szeretetén keresztül mutat utat a reményhez.
Az áhítat műsorán Morten Lauridsen O Sacrum convivium és Ave Verum című művei, majd az Oratio (fohász) után Dan Forrest Requiem for the Living című kompozíciója szerepel.
Koncertmestere Vincze-Dallos Csilla, a szólisták Kis-Lukács Bernadett és Dobrița Roland.
Az elmúlt öt évben hagyománnyá vált a mindenszentek estéjén tartott zenei áhítat, amelynek elsődleges célja a lélek vigasztalása. Potyó István karnagy, a Szent Cecília Kórus és Zenekar vezetője szerint a gyászban valójában az élők könnyei hullanak, hiszen hitünk szerint elhunyt szeretteink már a teljes öröm állapotában vannak. Ezért az alkalom elsősorban azoknak szól, akik itt maradtak, akiknek hiányzik valaki, és akik a veszteségükkel, kérdéseikkel keresik a megnyugvást. A karnagy hangsúlyozza: nem a koncertélmény vagy az előadás formai tökéletessége áll a középpontban, hanem az együttlét, az imádság és az énekelt ima egysége.
A Requiem for the Living különleges lelki ívét Potyó István is kiemelte. Értelmezésében az első tétel a gyász pillanatát idézi meg, amikor az ember szembesül a veszteséggel, és felteszi a kérdést: miért kellett ennek megtörténnie? Ezt követi a második tétel, amelyben a fájdalom lázadássá, az Istennel való szembefordulássá erősödik. Ebben a zaklatott, ritmikus zenei világban különösen jelentős a Pie Jesu dallama, amely szinte a lázadás fölé emelkedve jeleníti meg az irgalmas Jézus alakját. Az Agnus Dei tételben már a megbékélés, az elengedés és az Isten akaratába való belenyugvás kerül előtérbe. Ez adja meg a Sanctus helyét is: a karnagy értelmezésében Isten dicsőítése csak a vele való megbékélés után válik teljessé. A zárótételben visszatér a kezdet háromhangú motívuma, amely az örök világosság és a remény üzenetével foglalja egységbe a művet.
A kompozíció előadása a kórus és a zenekar számára egyaránt komoly felkészülést igényel. Potyó István szerint a kortárs művek közvetlenebbül és kendőzetlenebbül szólaltatják meg a mai ember érzéseit, olykor erőteljesebben is szembesítve a hallgatót a fájdalommal. A Requiem for the Living mintegy negyvenperces, ám rendkívül intenzív zenei folyamat: folyamatos figyelmet, hangbeli, szellemi és lelki jelenlétet kíván az előadóktól. A zenekari apparátusban hat ütőhangszer és a valamennyi tételben megszólaló hárfa is fontos szerepet kap. Utóbbit a karnagy a föld és az ég közötti kapcsolat jelképeként értelmezi, mennyei hangszerként tekint rá.
Potyó István arra biztatja a hallgatókat, hogy figyelmükkel, nyitott lelkükkel ajándékozzák meg magukat ezzel az idővel: saját lelkükért és azokért, „akik már az égben muzsikálnak”. A zenei áhítat így az emlékezés mellett a lélekvigasztalás és a hála alkalma is lehet.
