A gyász, a veszteség feldolgozása és Isten akaratának elfogadása életünkben elkerülhetetlen, és az egyik legnehezebb tanítás. Elhunyt szeretteink emlékét ápoljuk, amikor gyertyát gyújtunk a temetőben, csendes, békés nyugodalmukért imádkozunk. De hogyan segíthetjük magunkat és egymást az elengedésben, elfogadásban? Honnan tanulhatjuk meg kezelni? Minden emberi történet más, ezért minden gyászfolyamat is az. Tamás Gyopárral, az Apus könyve című családregény szerzőjével beszélgettünk.
Tamás Gyopár neve ismerős lehet az olvasóknak, hiszen évekig újságíróként dolgozott Gyergyószentmiklóson, gyerekverseket írt és publikált, majd ezekből visszavonulva egy időre kenyérsütésre adta a fejét. Mindezek mellett jelenlegi főállása bábszínész, több általa írt mese is paravánra került már. Az Apus könyve gyászfeldolgozás témájú családregényét 2020-ban írta és a következő évben adta ki, önerőből, kis költségvetésből, 500 példányban. De a történet azóta is él és nagyobb teret kíván. A könyv közelgő újrakiadásának kapcsán adott nekünk interjút az alkotó.
„Ültem az ágy szélén, mellettem egy nagy csomag papírzsebkendő, sírtam, írtam.”
Milyen érzés volt újraolvasni a saját alkotásodat?
„Az kicsit furcsa volt, hogy sírtam és kacagtam és sírtam, én, a saját írásomon, de minden visszajött. Hát sírtam s kacagtam. Visszajöttek azok az érzések, amikor elkezdtem írni, ez akkorra datálódik, amikor egyedül maradtam, leányom elment egyetemre. Nem tudtam, mit kezdjek magammal s a veszteségeimmel – édesapám, házasságom –, s akkor le kellett ülni és ezekkel valamit kezdeni. Akkor kezdtem írni. Sírtam s kacagtam, és igen, vannak dolgok, amik még munkára várnak bennem. Segített elengedni dolgokat, a gyászfolyamatomban is segített, de tulajdonképpen én azt sem tudom, hogy milyen az, hogyha megtörténik az elengedés. Szerintem valami hasonló, hogy csak megérint, de már nem tart olyan sokáig, s nem visz le olyan nagyon.”
Hogy látod a hat évvel ezelőtti önmagadat, amikor elkezdtél írni?
„A gyászommal és a veszteségemmel karonfogva olyan nagy-nagy feszültség volt bennem akkoriban! Akkorra már tudtam, hogy egyedül fogok maradni, de nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal… Sütöttem a kenyeret, bábszínházaztam, bár mondjuk 2020-ban, a Covid-járvány idején nem nagyon ment a bábszínház sem. Volt elkeseredettség, amolyan »valamit kezdenem kell magammal« érzés. Ott volt ez a könyvötlet már nagyon rég. Rég rakosgattam magamban össze, de nem írtam le. Csak úgy figyeltem, mindenkit… Éjszakákon keresztül született meg. Tágas cipő, jó nagy pizsama, meleg pongyola és a régi laptop, ültem az ágy szélén, mellettem egy nagy csomag papírzsebkendő. Sírtam, írtam. Közben kacagtam is sokszor. Egy hónap volt, amíg meglett. Közben ment a kenyérsütés, ment ez-az, de alig vártam, hogy este legyen, mert az én kicsi világomba mehettem. Nagyon-nagyon félve mutattam meg másoknak, először Balázs Kata barátnőmnek. Aztán küldtem néhány részt György Alfrédnak, a mi Frédinknek, aki szintén megjelenik a könyvben. És aztán egyre több biztatást kaptam, következtek a testvéreim és a nagy harc mamával – édesanyámmal. Nem tudhatta, mi lesz. Azt hitte, hogy én a függő apámat – mert ő beteg volt, alkoholfüggő – isteníteni fogom. Aztán amikor elolvasta, akkor egyértelműen mondta, hogy nincs akadálya részéről annak, hogy kiadjuk. És akkor áldásukat adták a testvérek is. Ez fontos volt, hiszen rólunk szól.”
A gyász összefonódik az élettel, nem külön része
Négy testvér gyászfeldolgozási folyamata, Tamásék november elsejei látlelete 12 történetben – egy család a családfő elvesztése után. A könyv nem lélektani regénynek indult, mégis valahogy az lett belőle. Sebeket gyógyít a szereplőiben és az olvasóiban egyaránt.
„Én soha nem ültem le a testvéreimmel arról beszélni, hogy hol tartanak, de mivel nagyon össze vagyunk fonódva, én a helyükbe képzeltem magam, minden novemberben tudtam, folyamatosan tudom, hogy mi van velük. Tizenkét év alatt, amit láttam rajtuk, vagy amit egy visszaemlékezés esetleg megerősített.”
Milyen mintákat fedeztél fel testvéreid és saját tapasztalataid alapján?
„Nem vagyok szakember a lelki-pszichés dolgokban. Ez inkább a hályogkovács esete volt. Szerintem van az, aki kapun belül, csendben rendezi le a gyászt, nem adja ki magából. Van, aki humorral próbálja oldani. És van az a testvérem, aki a leginkább hasonlít rá, mozdulataiban, mindenben egyre inkább hasonlít Apushoz. De ő is nagyon keveset beszélt róla. Kicsit félve kezdeményeztem a beszélgetéseket, bár az albumokat gyakran elforgattuk novemberben, hogy hátha beszélhetnénk róla, de volt, amikor vevő volt a társaság, és volt, amikor nem. Nagyon hosszas a feldolgozás, de ezt sem mondhatom így ki teljesen, mert nincs alapom rá. Én sokáig, hosszasan kínlódva, szenvedve, sokat sírva, kicsit talán »istenítve« őt, így haladtam. De nem is a halálával volt a gond. Inkább azt nem tudtam elfogadni, és azért volt óriási hiányérzetem, mert ő alkoholbeteg lett. A kapcsolatot már korábban elvesztettem. Hiába mentem oda hozzá reggel hétre, már akkor sem tudtam beszélni vele. Azt a gyermekkori apámat, azt kellett elengedjem. Már akkor, éltében el kellett gyászoljam.”
A könyv megjelenése után a családban feloldódtak a kommunikációs gátak?
„Ilyen-olyan gátak, amik addig voltak, igen. Bátrabban beszélünk az egészről. Tehát nincs az, hogy most inkább nem hozom fel, mert vajon akkor milyen lesz a hangulat – pedig szükségem lenne arra, hogy beszéljünk. Szerintem segített.”
Leszögeztük, hogy nem szakemberként kezelted az egészet, de nem kell ahhoz szakembernek lenni, hogy egy megélt érzést vagy egy tapasztalatot művészeten keresztül feldolgozva akár, az ember kiadjon magából. Megírjon, elénekeljen, megfessen, meggyónjon – tehát végigmenjen egy lelki megtisztuláson. Megvan ez a szép görbéje a gyógyulásnak. Kisírás és a kiírás által bejártad az útját, beszélhetsz róla, nem szakemberként, de a megtapasztalójaként. Hogyan látod a saját gyászodat?
„Érdekes, én úgy gondoltam, hogy az átlaghoz fogok tartozni, és akkor nekem is ott lesz a sírban az apám. Gondoltam, hogy telnek az évek, és akkor biztos én is gyakori temetőlátogató leszek, de nem feltétlenül lett így. Nekem ő nem ott van. Az én apám mai napig ott van a hátsó udvaron, azokban a boldogtalan kapukilincsekben, amiket ő felszerelt. Egy-egy mondatomban, ami tőle maradt. Nem a temetőben. Ezt majdnem szégyenként éltem meg, kimondani is nehéz volt. Nyilván nem tudok úgy beszélni róla, vagy nem tudtam úgy olvasni a könyvet, hogy ne érintsen meg, mert nem lehet. De ez nem azt jelenti, hogy minden nap az agyamban van, s csak ekörül forgok, vagy emiatt meg vagyok bénulva.
A gyászomban benne van az »elhagyatásom« is. Azt is gyászoltam, a házasságom felbomlásának veszteségét. Egy nagy egyedül maradás. Olyan érdekes volt, hogy sokan azt jelezték vissza a könyv olvasása után, hogy mennyire bátor lépés volt részemről, hogy ezt így mind kitettem. …hogy biztos fikció. De nem az. Ez így volt, ahogy megírtam.
Még volt egy célom, már akkor, amikor írogattam. Akkorra megérkezett már a családba a két szem gyöngy, a két unoka, az öcsém gyerekei. Főként nekik mesélek. A nagyszülők is meséltek nekünk. A rokonok, a család sokszor összeült, például nagy-nagy családi névnapozásokra. Így mi ismertük a felmenőinket hallomásból vagy a családi történetek alapján, ami szerintem nagyon fontos volt. De hát nekik a nagyapjuk nem nagyon tudott mesélni már… Csak a két nagyobbik ismerte. Ezek a családi történetek, melyek majd hátha kellenek, hogy nekik is legyen a tarisznyájukban valami, hogyha valahol elakadnak az életben, és egyszer csak felütik a könyvet, hogy lássuk, vajon »az a hülye nagynéném« hogyan oldotta meg…”
A kenyérsütés is az ő hagyatéka az életedben…
„Isteni jelnek éreztem azt, ahogy ez alakult. Amikor felmondtam az újságnál, és tényleg nem tudtam, hogy mihez kezdjek, busszal jöttem haza, és gondolkodtam: ott a tönkölybúza, már kipróbáltam, s kéne sütni valamit ebből a lisztből, mert úgy tetszett az illata s az állaga… Szóltam anyjának, hogy na, ez az ötletem: sütni akarok. Az újságírásból elég volt egy életre, de sütni kellene, és kéne egy kemence. Akkor anyja mondta, hogy ott a kemence hátul, csak fel kell újítani a kéményét. Ültem az ágya sarkán, és pont akkor a Duna Televízióban a Mindennapi kenyerünket című filmet adták. Édesapám is szerepel benne, ahogy befogja a lovat, és a búzát a malomba viszi őrletni. Ez volt a jel. Ilyen kicsi csodák voltak az életben.”
A könyv újranyomtatása is hasonló történetű…
„Igen, a bábszínházhoz jött egy rendező, odaadtam neki a könyvet, az utolsó előtti példányt, hogy olvassa el, mert lehet, hogy így jobban meg tudna ismerni. Elolvasta, s ő mondta, hogy jó volna újra kiadni, mert nagyobb közönséghez is el kellene jusson. Így foglalkoztam a gondolattal, jöttél aztán te a konkrét tervvel, és én nagyon örültem. A Verbum Kiadó által hamarosan valószínűleg olyan közönséghez juthat el, akik nyitottak erre a témára. Sok jó visszajelzést kaptam, leveleket idegenektől, hogy segített nekik. Volt, aki azt mondta, segített egyáltalán beszélni az elhunythoz. Mert ha megfogalmazódik a gondolat, azt ki lehet akár hangosan is mondani. Volt olyan háromgyermekes apa, aki írt, hogy szeretné, ha halála után így emlékeznének meg róla a gyermekei. Sok emberen segített és segíthet még, de úgy gondolom, a legnagyobbat rajtunk segített. A családon. Mert ezzel jön az élet, megúszni nem lehet.”
Most hogyan készülsz mindenszentekre, halottak napjára lelkiekben?
„Már sokkal könnyebb. Bár most is van mondanivalóm neki. De már nem olyan nagyok ezek a koloncok, melyek húztak lefelé – a kimondatlan, kiíratlan gondolataim meg érzéseim. Most is van mondanivalóm, minden november elsején. De más, könnyebb. És várom nagyon a családi káposztázást, természetesen… Nem tudom, mama fogja-e főzni a káposztát, de nagyon szeretem, és úgy készülök. Mindenki jól tud töltött káposztát készíteni, de ez a november elsejei káposzta mamától, ennek más íze van. És ennek az együttlétnek is. A november elsejék kicsit felszabadultabbak a családban a könyv után.”
