Leó pápa sebésze: Orvosi szempontból nincs akadálya, hogy elutazzon Dél-Amerikába

0
212
A sebész és betege: Margaritora profeszor és Leó pápa. Fotó: Vatican News

„Leírhatatlan, amit éreztem, de ez végül egy rutinműtét volt” – nyilatkozta Stefano Margaritora professzor, akivel Leó pápa 2026. október 17-én, szombat délutáni hazatérése után Andrea Tornielli, a Vatikáni Rádió szerkesztőségi igazgatója készített interjút. A teljes felépüléshez kell még tíz nap. A pápa „ideális beteg volt”.

„Azt mondanám, hogy nincsenek orvosi okok, amiért a pápa ne utazhatna el. Orvosi szempontból a pápa megtarthatja a november 6-17. között tervezett, megterhelő latin-amerikai utat – nyilatkozta Stefano Margaritora sebész professzor, aki október 13-án, kedden tüdőműtétet végzett Leó pápán. A római születésű 61 éves Stefano Margaritora a Római Szent Szív Katolikus Egyetem mellkassebészet professzora és az Agostino Gemelli Egyetemi Kórházi Alapítvány mellkassebészeti osztályának igazgatója.

Professzor úr, először is, hogy van Leó pápa?

A kórházból való elbocsátásakor Leó pápa teljesen kielégítő klinikai állapotban volt. A vérvizsgálat eredményei teljesen szabályosak és a szívműködése is normális. A műtét után a tüdejének újbóli tágulása a várakozásoknak megfelelően halad. Tehát összességében jó az állapota.

Elmondhatja nekünk, hogyan fedezték fel a tüdődaganatot?  

A pápa rosszindulatú tüdődaganatának felfedezése teljesen véletlen volt, ahogy az sajnos gyakran előfordul, mivel a rutin hasi vizsgálatok során egy kis foltot fedeztek fel a mellkasában, a tüdő alján. Ez így teljesen normális, mert amikor hasi röntgenfelvételeket készítenek, s mivel a rekeszizom egyfajta ernyőnek tekinthető, a tüdőalapok általában láthatóvá válnak. De bizonyára, ha ez az apró folt egy kicsit magasabban lett volna, akkor nem látszott volna.

Mit tanulhatunk mind abból, amit a szentatya az utóbbi hetekben átélt? Mennyire fontos a megelőzés?

A megelőzés kulcsfontosságú, mert a szentatya is azok közé tartozik, akiknél teljesen véletlenül fedezik fel, hogy tüdőrákjuk van, amit nem a megelőzés szándékával tesznek, hanem mert más okokból eredő vizsgálatokon esnek át. Például, ha valaki leesik egy fáról és beviszik a baleseti osztályra egy röntgenre és a felvétel valami foltot mutat a tüdőn. Ezért fontos lenne, hogy a lakosság egésze, különösen a veszélyeztetettek, rendszeres megelőző szűrővizsgálatokon vegyenek részt, nemcsak a tömeges szűréssel elérhető rákos megbetegedések, például a mell- vagy vastagbélrák, hanem a tüdőrák esetében is. A tüdőrák ugyanis, főként korai stádiumában, nem mutat tüneteket, ahogyan azt a szentatya esetében is láttuk, akinek nem voltak légúti tünetei, és egyébként pedig nagyon jól érezte magát.

Hogyan jellemezné a műtétet? Bonyolult volt?

Nem lenne becsületes dolog lenne azt mondani, hogy nagyon bonyolult volt, hogy hőstettet csináljunk az esetből. A szentatyán végzett műtét valójában rutinműtét volt, abban az értelemben, hogy hasonló esetekben adott méretű tüdődaganat esetén az azt tartalmazó teljes lebenyt el kell távolítani. A szentatya esetében a jobb tüdő alsó lebenyét távolítottuk el. Tehát ebből a szempontból rutinműtét volt.

Professzor úr, elégedett a műtét eredményével?

Igen, nagyon. Azt mondanám, hogy a műtét komplikációk nélkül zajlott le, amit mindig is remélünk minden műtét előtt. De sajnos ez nem mindig történik így…

Elégedett a pápa műtét utáni felépülésével?

Igen és ennek igazán örülünk, mert a szentatya a műtét utáni felépülésébe valóban szívét-lelkét beletette, mint a legmotiváltabb emberek az ilyen típusú műtétek után. Ezért csak minimális segítséget kellett nyújtanunk neki, mert a gyors felépülés iránti vágya minden szempontból nagyon hatékony, valóban dicséretes volt.

Meg tudja becsülni a felépülés időtartamát? Hogyan állunk a latin-amerikai út előtti idővel?

Szokványos esetet feltételezve, az ilyen típusú műtétek után szerintem pár hét kell a valóban teljes fizikai felépüléshez. Minthogy már majdnem egy hét eltelt a műtét óta, mindent összevetve úgy vélem, hogy a pápa tíz napon belül teljesen felépülhet. A három hét múlva esedékes, hosszú repülőúttal járó utazással kapcsolatban azt mondanám, hogy nincsenek orvosi okai annak, hogy ne kerüljön rá sor.

Mit jelentett Önnek, mint ember, mint orvos és mint hívő, hogy azt a csapatot vezethette, amely a pápát műtötte?

Megoperálni „egy pápát”, mély érzelmeket keltett bennem, amelyeket el sem tudok mondani. Végül is egy emberrel van dolgod, hiszen a pápa is ember, de jól tudod, hogy mégsem egy közönséges ember. Leó pápának olyan karizmája van, hogy elképzelhetetlen lenne őt közönséges embernek tekinteni. Egy olyan pápát fogsz tehát megoperálni, aki – legalábbis a modern történelemben – most először esik át egy rosszindulatú daganat műtéten. Mert idáig, amennyire tudjuk, erre még nem volt példa. Mindazonáltal tudod, hogy az egész világ szeme rád figyel, mert ő nem csak egy államfő, hanem a hívek vezetője szerte a világon, akit hatalmas médiafigyelem kísér. Így tehát egyértelmű, hogy ez a rutinműtét emberileg nézve nem tekinthető rutinszerűnek. Így aztán egy sor nehézségbe ütköztem, míg végül azt mondtam magamnak: „Egy olyan átlagos műtétet kell végrehajtanod, amit már ezerszer csináltál az életedben”, ugyanakkor „ezt a műtétet most először kell elvégezned egy pápán”.

Megkérdezhetem, mit mondott a pápának közvetlenül az altatás előtt?

Amikor a pápa belépett a műtőbe, s minthogy ő igazán egyszerű és mosolygós ember, mi félkaréjban körülvettük őt: én, a kollégáim, az aneszteziológusok és a műtő személyzete. Amikor belépett, körülnézett és így meglátott minket, azt mondtam neki: „Szentatya, ez a mi kis „dream team”-ünk, „álomcsapatunk”. Mire ő elmosolyodott (mivel az aneszteziológus altat, azaz álmot hoz), ennyi volt. Aztán elkezdtük az altatást.

Professzor úr, megkérdezhetem, milyen beteg volt Leó pápa ezekben a napokban a Gemelli-klinikán?

Leó pápa ideális beteg volt. Nem hízelgésből mondom, de valóban olyan beteg volt, aki a legkisebb problémát sem okozta az őt ellátó csapatnak, és akkor sem okozott volna semmilyen problémát, ha Mario Bianchinak hívják. Mindig nyugodt, mindig mosolygós volt, alig panaszkodott a fájdalomra, amit minden odafigyelés ellenére az ember kétségtelenül érez. Betartotta az összes diétás és fizioterápiás előírást. Talpra állt, és mindig egy kicsit többet tett, mint amit kértünk tőle. A műtét utáni második napon, amikor megfordultunk, ő éppen a kápolna székeit rendezgette. Azt mondtuk neki: „Szentatyánk, itt vagyunk mi!” Ő pedig azt mondta: „Nem baj, meg tudom csinálni, és meg is fogom csinálni”. Szóval, mit mondhatnék? Valóban egy teljesen ideális beteg volt. Végül szeretnék köszönetet mondani a Gemelli-klinika teljes személyzetének, az egész csapatnak, akik hozzájárultak a szentatya ellátásához. Soha ne feledjük: a kórházakban a sebész és az aneszteziológus munkája mögött ott van a műtősnő, a műtő személyzete, beleértve a nem ápoló segítőket is, ott vannak a laboránsok, a radiológusok, akik minden nap bejöttek, hogy röntgenfelvételeket készítsenek a szentatyáról. Ott vannak a gyógytornászok, ott van egy sor egészségügyi szakember, akiket talán általában nem említenek, de akikre örömmel emlékszem vissza, ezen kívül természetesen szívből jövő köszönetet mondok a vezetőségünknek, a Gemelli-klinika Alapítványnak és a Katolikus Egyetem rektorának, akik bizalmat szavaztak nekem, és lehetővé tették számomra, hogy megélhessem ezt a valóban rendkívüli élményt.

Forrás: Andrea Tornielli / Vértesaljai László / Vatican News