Ma már egy másik nap van, a tegnaptól eltérő, és nem is ugyanolyan, mint a holnap. Még egy icipicit emlékszünk a nyárszagra, az izgalmakra, a kirándulásokra, az erdőillatra, talán gombát is találtunk, feldereng illata, íze… de már keveredik (iskolások esetében, persze) az új tankönyvek színeivel, a nyomdafesték átható aromájával, az új füzetek és írószerek, és persze a viszontlátás élményével. Ez az ideális eset, talán. Sok szervezet gyűjtött tanszereket, hogy a nehéz körülmények között élő gyermekek se a nélkülözés teljes terhével kezdjék a tanévet, és ne kelljen már a második napon szemlesütve valamit kitalálniuk arra a pedagógusi kérdésre, miért nincs vonalas füzeted, esetleg miért írsz minden tárgyat egy füzetbe, miért nincs színes ceruzád, tolltartód, táskád. Elég talán arra kérdésre kitalálniuk valami választ, hogy hol voltál a nyáron.
Ami evidencia sok-sok háztartásban, az nem adatik meg minden helyen, minden lakásban. Hány gyermek kezdte idén a tanévet félretaposott cipőben, „bokalegyező” nadrágban (és most nem a divatra gondolok)? Hány gyermeknek lesz luxus, ha hetente egy-kétszer lemosdhat és tiszta ruhát vehet – s ezzel párhuzamban: hányan kell elviseljék a társaik gúnyolódását, mert koszosak, büdösek? Hány lányról jelentik havonta a szülők majd, hogy „beteg”, mert nem tudják számára biztosítani a legalapvetőbb tisztálkodási szereket, illetve még csak egészségügyi vattát sem (nem hogy drágább dolgokat…)? Hány gyermeknek kell titokban szívszakadva azt mondania, hogy őt nem érdekli az osztálykirándulás, ilyen helyekre nem megy, pedig menne, csak nem lehet, mert nincs miből.
Ha ezeket a kérdéseket halljuk, válaszképpen hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy „úgyis cigány”, vagy alkoholisták, szerfüggők a szülei, munkakerülők, pedig a mai világban… Sőt, még meg is fejeljük ezt az egészet azzal, úgyis csak olyan lesz, mint az anyja és/vagy az apja, és ráadásul: minek az ilyennek gyermek, esetleg ennyi gyerek. És úgy megyünk tovább, mintha ezek igazi indokok lennének, illetve ezzel megoldódna bármi is, leírtuk, félresöpörtük, nem a mi dolgunk. Nekik kellett, oldják meg. Mintha evidencia kellene hogy legyen az, ilyen vagy olyan okból jól van az, ha egy gyermek (bármilyen is legyen a bőrszíne, a vallása) szenved. Teljesítsen csak az iskolában az éhező gyermek is ugyanúgy, mint a minden szünetben evő, a szülőknek pedig kutyakötelességük a hazaadott listáról mindent beszerezni, az iskola elvárásait teljesíteni… Viszont az elvárások és igények egy olyan szintet határoznak meg, amelyet sokan önerőből nem tudnak elérni.
Szoktuk mondani, mert olyan szép, hogy a szegénység nem szégyen – közben pedig folyamatosan azt sugalljuk, hogy de, az. Ráteszünk olykor erre egy lapáttal, hogy segíteni akarás címén valami régi, koszlott, esetleg jó állapotú, de ódivatú ruhadarabot adunk, elvárva, hogy örüljenek, hordják a már tíz éve sem divatos nadrágot, pólót. De legyenek ám hálásak érte! Pedig a nehezebb körülmények között élő gyermekek is arra vágynak, hogy ne legyenek kirívóak, hasonlítsanak a többiekre ruházatban, kinézetben.
Évnyitó volt, új tanév kezdődött. Azt remélem tiszta szívemből, hogy lesz ember (sőt, ha úgy tetszik: Ember, esetleg EMBER) közöttünk, aki továbblát a szülők hibáin, félreteszi a jól körülhatárolt véleményét (nemrég hallottam: „én katolikusként nem ítélkezek, csak körülhatárolt véleményem van”), ha titokban is, de segíteni tud és fog annak a gyermeknek, aki rászorul erre, vagy az őket támogató szervezeteknek, hogy „csak” ezért ne maradjon ki senki se az iskolából.
