Alig három hétig volt látható a Kolozsvári Szépművészeti Múzeumban, azaz a Bánffy-palotában a Barabás Miklós Céh országos képzőművészeti kiállítása. Február 12-én bezárt a tárlat, de az ott látottak még elevenen élnek azokban, akik megnézték a kiállítást, és meggyőződtek arról, hogy milyen sok kiváló képzőművész él és alkot Erdélyben, milyen eleven a transzcendens ihletés műveikben. Éppen ezért érdemes szólni róla, néhány képet felvillantani a kiállításról.
Mielőtt a bemutatott művekről szólnék, meg kell említeni, hogy az erdélyi magyar képzőművészeket tömörítő Barabás Miklós Céh 88 éves, 1929-ben hozta létre Kós Károly és Szolnay Sándor, 1944-ben megszűnt, majd 1994-ben a régi tagok közül Abodi Nagy Béla és Kós András kezdeményezte az újjáalakulását; a művészeti szervezetnek nyolc éve nem volt ilyen nagyszabású közös tárlata, a Bánffy-palotába pedig 1994-es újjáalakulása óta először nyert bebocsáttatást. A kolozsvári kiállításmegnyitón január 20-án felszólalt dr. Lucian Nastasă-Kovács, a Kolozsvári Szépművészeti Múzeum menedzsere, aki elsőként adott helyet az erdélyi magyar művészeknek. A Barabás Miklós Céh elnöke, Kolozsi Tibor elmondta, hogy a céh tagjai olyan erdélyi képzőművészek, kritikusok, akik a névadó művész szellemében alkotnak.
Hogy mi mindent láthatott a szorgalmas és érdeklődő tárlatlátogató? A nyolc év alatt felgyűlt anyag már nagyságrendben is lenyűgöző: mintegy kétszáz mű (festmény, grafika, szobor, fotó stb.). A céh tagjai fejenként két munkát küldhettek be a kiállításra, volt néhány meghívott román művész is. Az országos kiállítást először rendszerezte egy fiatal művészettörténész, Bordás Beáta, a Kolozsvári Szépművészeti Múzeum muzeológusa, akinek ez volt az első kurátori feladata. Munkáját segítette Németh Júlia, Kolozsi Tibor, Sipos László és Székely Géza. Nem volt zsűrizés, minden bekerült a kiállításra, csak azt kellett eldönteni, hogy mi marad a Bánffy-palotában, és mi kerül át a Minerva-házba. A Bánffy-palotában két részre oszlott a kiállítás: a földszinti termekben maradtak a festmények és szobrok, az emeletre került a grafika, fotó, textil és kerámia. Nagy volt a tematikai, műfaji, minőségi változatosság, és az elrendezés szempontja nem művészek szerint, hanem tematikailag történt, volt portrécsoportosítás (pl. Valovits László különleges angoltrónörökös-portréja és Matei László egészen más stílusú, szintén nagy formátumú képe került egy falra), volt vicces sarok Kőmíves Andor vegyes technikával készült, rajzfilmfigura-montázsaival, és voltak álomvilágra hasonlító, gyerekrajzszerű munkák (Baász-Szigeti Pálma alkotásai). Másutt színek szerint kerültek egymás mellé képek, volt piros meg arany-fehér fal (ez utóbbiből kiemelkedik Starmüller Katalin festménye, amely a teremtés, a teremtett világ szeretetét, a Teremtő munkájába vetett bizalmat is kifejezi).
Gyarmathy János Fény című szobra különleges hangulatot teremt és nagyon gondolatmozgató is egyben, s az is látszik, a művészt foglalkoztatja a hit kérdése. Szobra azt a kérdést veti fel, mit is jelent az ember számára a fény, a szem vagy a lélek látja-e azt, honnan származik és hogyan óvható meg az ember fénye. Kiválóak Bocskay Vince Pogány feltámadás, Kolozsi Tibor Archetípus szobrai, Vetró András 23 buborék című darabja, amely Egyed Péter Huszonhárom buborék című verseskötetének alaptémájából, a Kurszk tengeralattjáró legénységének tragédiájából merítette ihletét, megkapó imát, a mélyben szenvedő ember és az ég Ura közötti kapcsolatot mintázza meg.
Kákonyi Csilla Új Golgota című alkotása is kiemelkedő mű, amely a klasszikus keresztre feszítés témát ábrázolja úgy, hogy a művész példaképeit és az erdélyi tájat is megidézi.
(Bővebben a Keresztény Szó márciusi számában szólunk a kiállításról és a Barabás Miklós Céhről.)
Bodó Márta
