Csíksomlyótól Szegedig, történelmi helyszíneket és Mária-kegyhelyeket összekötve tekert idén is a Mária Teker(g)ői kis baráti közössége. A zarándoklat során a kilométerek, a közös imák, a nehézségek és a váratlan találkozások mind ugyanarra tanították őket: az út nemcsak a célhoz, hanem egymáshoz és Istenhez is közelebb visz. Bálint Róbert küldött szerkesztőségünknek beszámolót, az alábbiakban azt olvashatják.
Egy kerékpáros zarándoklat mindig több annál, mint amit a térkép mutat. A kilométerek mögött ott vannak az imák, a beszélgetések, a nehéz pillanatok, a nevetések és azok a találkozások, amelyekre előre nem is számítunk. Idén is úgy indult útnak a Mária Teker(g)ői nevet viselő kis baráti társaságunk, hogy tudtuk, nem csupán egyik helyről a másikra szeretnénk eljutni, hanem együtt szeretnénk megélni az utat, Mária oltalmába kapaszkodva.
Hosszú tervezések és térképböngészések előzték meg zarándoklatunkat, míg végre kialakult az útvonal. De ahogy lenni szokott: ember tervez, Isten végez. Sokszor átéltük, hogy nem véletlenül keveredtünk olyan kerékpárutakra, melyeket csak csodálni tudtunk, ajándékként megélni és hálásak lenni értük. A Gondviselés, akit mindig ott éreztünk magunk mellett, vezetett minket. Ez a vezetés a mindennapi megpihenésünkben is megmutatkozott: előre nem foglaltunk le egyetlen szállást sem, mindig csak aznap kerestünk menedéket, és a szállások mindenütt felülmúlták a legmerészebb várakozásainkat. Ő így is a legjobbat adta számunkra. Vendégszeretetet és tiszta emberi jóságot tapasztaltunk lépten-nyomon, amerre csak jártunk.
Zarándoklatunk célja az volt, hogy összekössünk történelmi helyszíneket Mária-kegyhelyekkel. Utunk gerincét az „Oltalmad alá futunk…” mottó adta, amely a fizikai kimerültség perceiben is emlékeztetett minket a biztos menedékre és a megérkezés boldogságára. Ha visszagondolok a megtett utunkra, azt látom, hogy az teljes egészében az örvendetes rózsafüzér öt titkára épült fel. Így a megtett kilométerek és a szent oltárok előtt minden misztérium új, személyes értelmet nyert számunkra.
Az első titok, akit te, Szent Szűz, a Szentlélektől fogantál, már a legelső tervezési fázisban valósággá vált. Hónapokkal az indulás előtt, a térképek felett görnyedve, a logisztikát szervezve számtalanszor éreztük, hogy a Szentlélek irányít minket. Ő készítette elő a láthatatlan szálakat, Ő rendezte a szállásainkat, formálta csapatunkat és adott bátorságot az induláshoz. Zarándoklatunkat idén is a székelyek szent hegyén, a Csíksomlyói Segítő Szűz Mária lábainál indítottuk el egy ünnepi szentmisével. A kegytemplom csendjében mondtuk ki a magunk „igenjét” az előttünk álló útra. Itt, a Szűzanya mosolyában értettük meg igazán a titok mélységét: ahogyan Mária igent mondott az isteni hívásra, úgy kellett nekünk is átadnunk akaratunkat Isten vezetésének. Az elindulás pillanata a szentmise után teli volt reménnyel, tiszta várakozással és mély bizalommal.
A második tizednél, akit te, Szent Szűz, Erzsébetet látogatván hordoztál, már a Balaton-felvidék festői lankáin jártunk, hogy áthaladjunk Tihanyon. Ahogyan Mária indult el sietve a hegyes vidékre, hogy segítsen Erzsébetnek, úgy küzdöttünk meg mi is a dombok meredek emelkedőivel, a hőséggel és a fáradtsággal. Ez a titok a csoportunkon belüli kapcsolatokat is átformálta. Amikor valakinek elfogyott az ereje egy-egy kaptatón, nem hagytuk magára: a gyorsabbak visszalassítottak, szélárnyékot biztosítottak a fáradtabbaknak, vagy egyszerűen egy jó szóval, egy kulacs vízzel nyújtottak támaszt. Megértettük, hogy Mária látogatása a szeretet tevékeny sietsége volt, és mi is így tanultunk meg sietni egymás segítségére a nehéz szakaszokon. A jó zarándokot az eső sem kíméli, így minket is utolért az égi áldás. De mintha a földből nőtt volna ki, csak nekünk, csak ott megjelent egy kerékpáros búvóhely, egy kis „fagomba”, ami tökéletes menedékül szolgált, míg a vihar elvonult. Tihany történelmi utcáin keresztültekerve a táj szépségében gyönyörködtünk, megköszönve a testvéri közösséget, amely ezen az úton is egyre inkább összekovácsolt bennünket.
A harmadik tized, akit te, Szent Szűz, a világra szültél, a Megtestesülés titka, amely Szigetvár történelmi falai között nyert hús-vér valóságot számunkra. Ez a misztérium arról beszél, hogy Isten Fia emberi testet öltött, vállalva a földi lét minden törékenységét és fájdalmát. Utunk ezen részén mi is a saját bőrünkön tapasztaltuk meg ezt a végességet: az izmok sajgása, a tűző nap melege és a kilométerek fizikai súlya mind közelebb vittek minket a betlehemi istálló puszta, komfort nélküli valóságához. A kerékpár nyergében ülve megértettük, hogy a hit nem elvont eszme, hanem a mindennapi fizikai valóságunkban megélt tapasztalat. Zrínyi Miklós és hős katonáinak városa a hűség és az önfeláldozás legmagasabb példáját állította elénk. A vár bástyái között járva a saját zarándoklatunk apróbb nehézségei eltörpültek a történelmi nagyság mellett. Megtanultuk felajánlani a kimerültséget, és a nehéz pedálfordulatokat belső imává alakítani. Szigetváron, a történelmi sebek és a dicső múlt metszéspontjában átéltük, hogy a legnagyobb sötétségben is megszületik a fény, emlékeztetve minket arra, hogy az életünk Krisztusban gyökerezik.
A negyedik tized, akit te, Szent Szűz, a templomban bemutattál, a Tenkes-hegy lábánál fekvő, ősi Máriagyűd kegytemplomában nyert kézzelfogható beteljesedést. Ez a titok az odaadásról és a legkedvesebb értékeink Isten kezébe helyezéséről beszél. Ahogyan Mária és József a gyermek Jézussal beléptek a jeruzsálemi templomba, úgy léptünk be mi is a gyűdi bazilika hűvös, imádságos falai közé, szívünkben hordozva utunk addigi minden gyümölcsét. A kegykép előtt térdelve a felajánlás pillanata mélyen megérintette a lelkünket. Nemcsak a megtett távot, a fáradtságot és a verítéket hoztuk el az oltárhoz, hanem a saját életünket, otthon hagyott szeretteinket és a szívünk mélyén hordozott titkos kéréseket is. Megértettük, hogy a zarándoklatunk minden egyes kilométere valójában egy-egy lépés volt a belső templom felé. Máriagyűd évszázados csendjében a Szűzanya jóságos tekintete előtt átéltük a megnyugvás kegyelmét. Ráadásul a mottónk, amit mondhatni „véletlenül” választottunk ki, ott fogadott minket a kegytemplom bejárata fölött. Ebben a pillanatban az „Oltalmad alá futunk…” fohász kézzelfogható valósággá vált. Letettük a belső terheinket, és megújult lélekkel készültünk fel az út hátralevő részére.
Az ötödik tized, akit te, Szent Szűz, a templomban megtaláltál, a keresés és a megnyugtató megérkezés volt, amely Mohácson és Szegeden kísért végig minket. Ez a titok arról a mély emberi tapasztalatról beszél, amikor a sötétségben vagy a veszteségben keressük az Istent, majd a templom biztonságában újra rátalálunk. Mohácsra, a nemzeti gyász és a nagy történelmi sorsforduló helyszínére érkezve a nemzetünk által átélt veszteség súlyával szembesültünk. A Duna-parti városban és a csatamező közelében tekerve megéreztük azt a fájdalmat, amit Mária és József élhettek át a háromnapos keresés alatt, amikor úgy tűnt, minden elveszett. A történelem viharai és a nyeregben töltött utolsó kilométerek a szinte kibírhatatlannak tűnő hőségben megmutatták nekünk, milyen az, amikor a fizikai kimerültség között kell ébren tartanunk a reményt. De tudtuk, hogy a Szűzanya palástja alatt a legnagyobb tragédiák után is létezik újjászületés.
Mohácstól az Alföld végtelen egyenesein át tekertünk tovább a végállomásunk felé. Amikor a távolban végre felbukkantak a Fogadalmi Templom tornyai, leírhatatlan öröm öntötte el a lelkünket.
Megérkeztünk.
És az Úr várt minket, hiszen épp az esti szentmisére érkeztünk meg a szegedi dómba, így az utunkat ott fejezhettük be, ahol a legméltóbb: az Úr oltára előtt, a legszentebb áldozatban. Belépve a hatalmas, fenséges térbe, a Magyarok Nagyasszonya előtt térdre borulva átéltük a gyermek Jézus megtalálásának tiszta, felszabadító boldogságát. A kegyelmek sora azonban itt sem ért véget, hiszen a szentmisét követően a Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök vendégei lehettünk, ami csodálatos, szeretetteljes megkoronázása volt az egész zarándoklatunknak.
Amikor hazaérve letettük a kerékpárjainkat, a zarándoklat kegyelmei akkor kezdenek el igazán beépülni az életünkbe. Csíksomlyótól a szegedi dómig nemcsak kilométereket gyűjtöttünk, hanem egy láthatatlan, szent láncolatot fontunk a történelmi múltunk, a mindennapi Gondviselés és a hitünk között. Az út fizikailag véget ért, de a belső zarándoklatunk folytatódik. A megtett kilométerek erejével, megújult lélekkel lépünk vissza a hétköznapok feladatai közé, tudva, hogy az Égi Édesanya oltalma és a Gondviselés vezetése minden utunkon velünk marad.
Teker(g)ők csapata nevében: Bálint Róbert
