Giotto di Bondone Szent Ferenc életciklusának 23. jelenete a Szeráfi Atya mennybemenetelét mutatja be. Sok más alkotáshoz hasonlóan, ebben az esetben is érzékelhető a félreérthetetlen párhuzam Ferenc és Krisztus élete között. Ahogyan Krisztus mennybemenetelét, úgy Ferenc halálát is mint átlépést, tranzitust értelmezzük. Az assisi Szent Ferenc-bazilikában található alkotás lenyűgöző szerkezeti és érzelmi egységben mutatja be a földi gyászt és a túlvilági dicsőséget egyazon időben. A kompozíció három – határozottan elkülöníthető – horizontális szintből épül fel, amelyek a földi valóság és a mennyei szféra közötti átmenetet jelképezik. A legalsó szinten, a drámai középpontban, a szent teste látható a ravatalon elhelyezve, miközben a középső szinten fehér ruhás egyházi méltóságok tiszteletreméltó csoportja celebrálja a gyászmisét, legfelül pedig angyalok élénk serege kíséri Szent Ferenc fényben úszó lelkét a paradicsomba.
Giotto legnagyobb újítása a pszichológiai realizmus érzékeltetésében és a mély, emberi érzelmek ábrázolásában rejlik, ami korábban teljesen ismeretlen volt a középkori festészetben. A ravatal körül térdeplő ferences barátok arcán és testtartásán őszinte, egyéni fájdalom tükröződik. Megrendülten borulnak a szent kezeire és lábaira, miközben az egyik szerzetes döbbent tekintettel néz felfelé, egyedüliként észlelve a mennyei látomást. A jelenet hitelességét fokozza a hitetlen Girolamo lovag ikonográfiai motívuma is, aki Tamás apostolhoz hasonlóan ujjaival tapintja ki a szent testén megjelent krisztusi sebeket, a stigmákat. Giotto a figuráknak térbeli mélységet és szoborszerű plasztikusságot kölcsönöz a fény-árnyék hatások mesteri alkalmazásával és a ruhák nehéz redőzésével. Azzal pedig, hogy a ravatal előtt térdeplő barátokat hátulról ábrázolja, teljesen új módon nyitja meg a teret, és a nézőt is a gyászoló közösség részévé teszi.
Portik Noémi, M. Klarissza nővér
