Augusztus 14-én kezdődik Kolozsváron a III. Magyar Egyházzenei Biennálé, amely a kortárs egyházzene legjavát hozza közel a közönséghez és az egyházi közösségekhez. A rendezvény szerepéről, a kortárs művek helyéről a liturgikus életben és az idei program jelentőségéről Potyó István egyházzenésszel, orgonaművésszel, a kolozsvári Szent Mihály-templom karnagyával beszélgettünk.
A rendezvény nemcsak bemutatkozási lehetőség a kórusok számára, hanem ösztönzés a zeneszerzőknek, előadóknak és egyházi közösségeknek arra, hogy a kortárs muzsika is megtalálja helyét a liturgikus életben. Potyó István egyházzenész, orgonaművész, a kolozsvári Szent Mihály-templom karnagya szerint éppen ennek a párbeszédnek a megerősítése a biennálé egyik legfontosabb feladata.
,,A templomi zene történetében mindig jelen volt az új iránti óvatosság” – fogalmazott Potyó István –, ,,hiszen az egyház természeténél fogva őrzi és továbbadja a hagyományt. Ugyanakkor mindig is megvolt az igény arra, hogy a legértékesebb, művészileg legmagasabb színvonalú alkotások megszólaljanak a szakrális terekben.”
„Minden kortárs alkotással volt egy bizonyos mértékű visszafogottság az egyházban, nem csak zeneileg szerintem. Viszont mindig volt igény arra, hogy a legszebbet, a legjobbat, művészileg a legértékesebbet bemutassák” – mondta. Hozzátette: a gótikus Szent Mihály-templomban is jól megfér egymás mellett a barokk örökség, a neogótikus tér és a jelen művészete, hiszen a kortárs muzsikának is helye van az egyház kulturális életében.
A karnagy szerint a biennálé egyik fontos eredménye, hogy tudatosítja: ma is születnek új egyházzenei alkotások, amelyekre érdemes odafigyelni. Mint nyilatkozta, sok kórus rendszeresen énekel régebbi műveket, azonban a gyakorlat azt mutatja, hogy a kortárs szerzők nehezebben találnak helyet a műsorokban.
„A repertoár frissítésének a tudatosítása jó dolog, és nem mindenki keresi ezt. Erre fel kell hívni a figyelmet” – fogalmazott. Ugyanakkor rámutatott arra is, hogy nem minden kortárs mű könnyen megközelíthető: egy részük komolyabb zenei felkészültséget igényel, ezért különösen fontos, hogy az antológiákban olyan alkotások is helyet kapjanak, amelyeket kisebb létszámú vagy kevésbé professzionális együttesek is meg tudnak szólaltatni.
A biennáléhoz kapcsolódó kiadványok éppen ezt a célt szolgálják: olyan műveket kínálnak a kórusok és egyházzenei szolgálattevők számára, amelyek művészi értékük mellett gyakorlati szempontból is hozzáférhetők. Potyó István szerint lényeges, hogy ne kizárólag technikailag nehéz darabok kerüljenek a gyűjteményekbe, hanem olyan kompozíciók is, amelyek kisebb közösségek számára is elérhetők.
A kolozsvári egyházzenei élet befogadókészségét a karnagy különleges adottságnak tartja. Úgy véli, a városban természetes módon találkoznak a különböző felekezeti hagyományok. A protestáns közösségek számára is fontos, hogy hangsúlyosabban jelen legyenek a rendezvényen. Ennek jegyében a biennálé programjában Református Kórusünnepre is sor kerül, amelyen többek között a budapesti Központi Református Kórus és a Pápai Református Kollégium Parlando Leánykara vesz részt. Potyó István szerint ezek a találkozások segítenek abban, hogy a különböző egyházi zenei kultúrák közelebb kerüljenek egymáshoz.
Az idei rendezvényen számos kórus érkezik Kolozsvárra a Kárpát-medence különböző pontjairól: budapesti, váci, pécsi, csíkszeredai, szlovákiai magyar és erdélyi együttesek mellett helyi gyermekkórusok is bekapcsolódnak a programba. A Szent Cecília Ének- és Zenekar, amelynek Potyó István vezetője, a nyitó- és záróhangversenyek egyik meghatározó szereplője lesz. A nyitó koncerten együtt lépnek fel a Te Deum Kamarakórussal, míg a záró alkalmon a csíkszeredai Lux Aurumque Kamarakórussal közösen mutatnak be különleges programot. Utóbbinak középpontjában a népének háromféle megjelenési formája áll: eredeti közösségi énekként, feldolgozott kórusműként, valamint orgonista improvizációjaként.
Potyó István szerint a biennálé jövője szempontjából fontos lenne, hogy a rendezvény ne csupán koncertsorozatként, fesztiválként éljen tovább, hanem a liturgikus szolgálatban is még erősebben jelenjen meg. „Azt tartom nagyon értékesnek, hogy a részt vevő kórusoknak pont annyira fontos a liturgikus szolgálati alkalom, mint a koncertelőadás.” Mint mondta, a cél az, hogy a kortárs egyházzene ne csupán egy fesztivál programja legyen, hanem élő része a közösségek mindennapjainak. Ennek érdekében a szervezők a jövőben kántorokból álló kórus létrehozását is tervezik, amely nemcsak megszólaltatná az új műveket, hanem saját közösségeibe is továbbvinné azokat.
Minden részt vevő énekkar vállalta, hogy új műveket tanulnak meg a Biennáléra, ezáltal számos ősbemutatóra is sor kerül, az alkotások is nagyon különbözőek: a két-, háromszólamú művektől az acapella és az orgonakísérettel előadott műveken át a nagy zenekaros kísérettel és 9-10 szólamú művekig. Egy nagy tégely, melybe ez a sok kórusmű kerül, és az idő által megmérettetik, hogy a legalkalmasabbak maradandóak legyenek. A biennálé így egyszerre őrzi a múlt értékeit és keresi a jövő hangjait, olyan találkozás, ahol hagyomány és megújulás nem egymással szemben áll, hanem egymást gazdagítja.
