A 10. Fekete Madonna Zarándokvonaton közel 500 zarándokot indult idén is Częstochowába, a Fekete Madonna kegyhelyre. A négynapos zarándoklat lelki vezetője Kovács Gergely gyulafehérvári érsek és Tamás József nyugalmazott segédpüspök volt. A következőkben egy résztvevő személyes hangvételű tanúságtételét olvashatják.
Vannak utak, amelyeket nem kilométerekben mérünk. Vannak zarándoklatok, amelyek valójában sok évtizeddel korábban kezdődnek. Az én częstochowai zarándoklatom sem 2026. június 22-én indult. Sokkal régebben. Talán azon a napon, amikor először tapasztaltam meg, hogy a Szűzanya nemcsak Jézus Krisztus édesanyja, hanem valóban a mi Édesanyánk is.
A Misszió Tours szervezésében, erdélyi zarándokcsoportunkkal indultunk útnak. Már az első percektől érezhető volt, hogy ez nem egyszerű kirándulás lesz, hanem valódi lelki út. Imáink, rózsafüzéreink és közös énekeink lassan egyetlen nagy imádsággá fonódtak össze. Rövid idő alatt olyan közösséggé váltunk, amelyben senki sem volt idegen. Az összetartozás melege végigkísérte minden napunkat.
Mégis úgy érzem, hogy az én igazi zarándoklatom akkor teljesedett be, amikor először állhattam a częstochowai Szűzanya előtt az Apel Jasnogórskin. Pontosan este kilenc órakor megszólalt az APEL. A bazilikában egyszerre csend lett. Mintha maga az idő is megállt volna. Több száz ember együtt fordult a Szűzanyához. Nem számított, ki honnan érkezett, milyen nyelven imádkozik, mennyi örömöt vagy fájdalmat hordoz a szívében. Abban a pillanatban mindannyian ugyanannak az Édesanyának voltunk a gyermekei.
A szívemben én is csak ennyit mondtam:
– Itt vagyok, Szép Szűzanyám. Hívtál… és eljöttem. Egész valómmal itt vagyok. Nem azért, mert méltó vagyok rá, hanem azért, mert Te mindig hazahívod gyermekeidet. Ott, a csendben úgy éreztem, nincs szükség sok szóra. Még azt is, amit mi magunk sem tudunk kimondani. Talán ezért történt, hogy amikor másnap kezembe vettem azt a kis fehér papírlapot, már nem tudtam semmit kérni. Hiszen aki egyszer igazán megérkezik az Édesanyjához, annak a szívében lassan a kérések helyét átveszi a hála.
Figyeltem az embereket. Sokan kis fehér papírlapokra írták fel kéréseiket. Volt, aki beteg gyermekét, más családját, fájdalmait vagy reményeit bízta a Szűzanyára. Aztán nagy bizalommal helyezték el papírra írt szándékaikat a gyűjtő ládákban. Én is kezembe vettem egy tiszta, makulátlan lapot. Sokáig csak néztem és egyszer csak olyan érzés fogott el, amelyre nem számítottam. Elszégyelltem magam. Hiszen én is ezért jöttem volna? Megint kérni? Megint elhozni a saját megoldatlan gondjaimat? Megint csak önmagammal foglalkozni? Összeszorult a szívem. Csendesen csak ennyit ismételgettem:
– Bocsáss meg nekem, Szép Szűzanya… Bocsáss meg nekem, Jó Szűzanya… Ma semmit sem kérek, mert akkor már csak egyetlen érzés maradt bennem. A HÁLA.
Akkor értettem meg igazán, miért nem tudok kérni. Mert Isten már annyiszor megajándékozott, hogy a szívemben csak a hála maradt. Eszembe jutott életem két olyan pillanata, amikor emberileg már nem látszott remény. Nagyon fiatal asszonyként egy súlyos fertőzés következtében az élet és a halál mezsgyéjére kerültem. Kómában feküdtem. Akkor történt valami, amit egész életemben őrizni fogok. Egy ragyogó, fehér ruhás nő állt előttem. A szívem azóta is úgy őrzi, hogy a Szűzanya volt. Nem szólt semmit. Csak felém hajolt, és megsimogatta az arcomat.
Másnap arra ébredtem, hogy egy orvos fogja a kezemet. Élek. Hazamehetek. Felnevelhetem a kislányomat. Évekkel később egy súlyos autóbalesetben ismét kómába kerültem. A lányom is életveszélyesen megsérült. Abban a különös állapotban egyetlen dolgot érzékeltem. Egy kezet. Egy erős, gyengéd kezet. Felemelt. Biztonságba helyezett. Olyan volt, mintha egy tó békés, mozdulatlan tükrén lebegtem volna. És olyan békét adott, amelyet földi szóval nem lehet leírni.
Azóta sem tudom másként megfogalmazni, mint hogy számomra az a kéz a Szűzanya anyai keze volt. Nem akarok senkit meggyőzni erről. Csak tanúságot teszek arról, amit a szívem igaznak ismer. Talán ezért nem tudtam már semmit kérni Częstochowában. Hiszen mennyi mindent kaptam: életet, irgalmat, újrakezdést, hitet, reményt, szeretetet.
Mit kérhettem volna még? Végül mégis írtam valamit arra a kis fehér papírlapra. Mindössze két szót: HÁLA ÉS SZERETET. Amikor bedobtam a ládába, különös béke költözött a lelkembe.Azt hiszem, akkor értettem meg először igazán, hogy a keresztény ember legszebb imája nem mindig a kérés, hanem a hála.
Hazafelé már nem ugyanaz az ember tért haza, aki elindult. A gondjaim nem tűntek el, az élet sem lett könnyebb, de a szívem megkönnyebbült, mert újra megtapasztaltam, hogy Mária mindig Jézushoz vezet, és ahol Ő jelen van, ott a remény soha nem fogy el.
Hálás szívvel gondolok mindazokra, akik ennek a zarándoklatnak szolgálói voltak: a szervezőkre, lelki vezetőinkre, papjainkra és minden zarándoktársamra. Külön hálával gondolok Tamási Zsolt igazgató úrra, Tuzson Attilára, Kovács Gergely érsekre, Tamás József ny. segédpüspökre és Bátor Botond piarista atyára, akik szolgálatukkal gazdagították ezt a zarándoklatot. Köszönöm azoknak is, akik gitárral és furulyával kísérték közös Mária-énekeinket. Mindannyian Isten gondviselő szeretetének eszközei voltak számomra. De minden emberi köszönetnél mélyebb a hálám a Jóisten iránt, aki ismét elvezetett Édesanyja házába. A földi nyelv szegény. Nem ismeri azokat a szavakat, amelyekkel a kegyelmeket meg lehetne köszönni. Ezért ma is ugyanazt mondom, amit a częstochowai Szűzanya előtt arra a kis fehér papírlapra írtam: HÁLA ÉS SZERETET.
Azóta is gyakran felidézem a częstochowai esti csendet, az Apel harangszavát, a Fekete Madonna tekintetét, a kis fehér papírlapot, azt a két szót, amelyet remegő kézzel ráírtam.
És újra felvillan bennem Szent Ignác egyszerű, mégis mély kérdése: „Uram, mit akarhatok rajtad kívül?” És vele együtt az a kérés is, amely Máriához vezet: „Először Miasszonyunkhoz forduljak, hogy kiesdje számomra a kegyelmet Fiától.”
Hiszem, hogy amikor egyszer földi zarándokutam is véget ér, és az égi Édesanya ismét megszólít, ugyanaz lesz a válaszom:
– Itt vagyok. Hívtál… és eljöttem. Ennyi az én imádságom, ennyi az én tanúságtételem. Mert talán egyszer már nem lesz szükség más szóra, csak arra a kettőre, amelyet Częstochowában is leírtam: HÁLA ÉS SZERETET.
Pop-Sólyom Ágnes
