Évről évre híresebbé válik az Úz-völgyi zarándoklat, az első és második világháborús véres harcok helyszíne mára már ezreket vonz szerte a Kárpát-medencéből – nemcsak emlékezni, hanem eleinkről példát venni, a holnaphoz hitet nyerni. Hiszen az úzi emlékünnepségnek ez az üzenete: erőt adni a múltból táplálkozó jövőépítéshez.
Minden évben egyre többen látogatnak fel az egykor élettel teli, mára már jószerével csak augusztus 26-ákon benépesülő völgybe: a legtöbben visszajárók, de mindig akad, aki először jut fel a hegyek közé – aztán visszajáró lesz ő is. Tavaly azt kellett megállapítanunk, az előző évhez képest többen gyűltek össze ünnepelni, idén ismét többen voltunk, mint tavaly. És egyre több a fiatal, olyanok, akik a 90-es években, az emlékműavatást követő, eleinte még szerény ünnepségekkor keveredtek fel az Úz völgyébe, most meg gyerekeikkel térnek vissza minden évben. Mert van valami sajátos ebben az ünnepségben, valami, ami arra készteti az embereket, hogy évente visszatérjenek oda.
Az ünnepség a közel negyedszázados rítus szerint a magyar himnusz zenekari előadásában zajló zászlófelvonással kezdődik, majd az utóbbi években meghonosodott úrvacsoraosztással záruló egyházi szertartással folytatódik.
Idén a katolikus ceremóniát a Csíkszentmártonban szolgáló, szókimondásáról ismert Kovács Zsolt plébános tartotta, beszédében – ezúttal is kemény szavakat használva – aktuális témákat is érintett. A történelmet nem felidézni kell, nekünk kell folytatni azt, fogalmazta meg többek között, de hangsúlyozta azt is: nem az a magyar, akinek a nagyapja az volt, hanem akinek a gyereke is az lesz. Református istentiszteletet szintén visszajáróként Bucsi Zsolt Tamás, a sepsiszentgyörgyi vártemplom lelkipásztora tartott.
Világi szónoklatot ezúttal csupán Gergely András csíkszentmártoni polgármester mondott. Röviden felidézte a hely történetét, kiemelve, hogy az első és a második világháborúban hősi halált halt eleink áldozata mégsem volt hiábavaló, mert él nemzetünk e tájon, mert az 1994-es emlékműavatás óta egyre nagyobbá és ismertebbé vált Úz-völgyi zarándoklaton egyre többen mondják ki, itt továbbra is élni akarunk – és ez az a megtartóerő, amely a jövőtervezéshez elengedhetetlenül szükséges, mondotta. Ugyancsak állandó része az ünnepségnek a kulturális műsor – idén a Hévízgyörki Asszonykórus, illetve a kovásznai református férfidalárda adott elő katonadalokat. A kőtömbös-kopjafás emlékműnél az első koszorú elhelyezésének joga a veteránokat illeti meg: idén a még élők közül az ünnepségen egyedüli résztvevőként a sepsiszentgyörgyi Bartha Mihály hajtott főt bajtársai emléke előtt. A rendezvény a székely himnusz eléneklésével zárult.
Idén két új kopjafával (pontosabban fiakopjafával) bővült a temetőkert: a tavaly dr. Szőts Dániel emlékére állított kopjafa két oldalára erősítve azzal azonos mintájú, kisebb méretű emlékjel került néhai Incze Pál és Pál Sámuel tanítók emlékére. Ezeket is Balázs Antal faragta, s a nem mindennapi összetársítást azzal indokolta: összetartoztak, míg éltek, hiszen iskolatársak voltak a Mikóban, együtt kerültek az Úz völgyébe, együtt harcoltak, mi több, ugyanabban az évben hunytak el – ha életüket ennyi minden összekötötte, holtukban sem szabad elválasztani őket. A kopjafáknál Nagy Zoltán mondott beszédet, katonadalokat a szentivánlaborfalvi Székely István Dalkör énekelt.
Váry O. Péter/Háromszék
