A kolozsvári Szent Mihály-templomban 2026. június 20-án adtak hálát az elmúlt egyetemi évekért és zárták le ünnepélyesen tanulmányaikat a BBTE Római Katolikus Teológia Karának alap- és mesterképzést végzett hallgatói. Az idén 30 éves Római Katolikus Teológia Kar ballagási ünnepségének hálaadó szentmiséjét Pál József Csaba temesvári megyés püspök mutatta be.
Prédikációjában a püspök a nap evangéliumáról elmélkedett, és arra irányította a végzősök figyelmét, hogy amikor diploma átvételekor Isten hívását érzik, ne a félelem, hanem a bizalom útját válasszák. Személyes hangú homíliájának hármas gondolatát kötötte a szívükre: „ne éljetek meghasonlott szívvel, egyszerre két úrnak nem lehet szolgálni! Ne ejtsenek hatalmukba az aggodalmak, és keressétek elsősorban Isten országát, és annak igazságát! A sürgős dolgok helyett a fontosakra koncentráljatok, arra, ami megmarad! És higgyétek el, aki az első helyet Istennek adja, az soha nem veszít! A Mennyei Atya tudja, mire van szükségetek, és gondoskodni fog rólatok!”
A szentmisét követően a templomban ünnepi beszédekkel folytatódott az akadémiai éveket lezáró ünnep.
Diósi Dávid dékán távollétében András Szabolcs dékánhelyettes köszöntötte a búcsúzó hallgatókat. Beszédében hangsúlyozta, hogy a ballagás tulajdonképpen egy „szerződés” beteljesedésének ünnepe: az intézmény néhány éve azt vállalta, hogy átadja tudást a hallgatóknak, ők pedig azt, hogy elsajátítják azt és számot adnak róla. Gondolatát teológiai párhuzammal mélyítette el. Mint fogalmazott, a Szentírás is egyfajta szerződésről szól: Isten felkínálja az embernek a boldoguláshoz, a kiteljesedéshez szükséges életfeltételeket, az ember pedig vállalja az Istennel való együttélés szabályainak betartását. Ezt a szerződést az ember nem mindig tudta megtartani. Hibáit olykor felismerte és igyekezett helyrehozni, önerejéből azonban nem volt képes helyreállítani. Ezért Isten, aki ragaszkodott a szerződés beteljesítéséhez, túllépett saját keretein: emberré lett, magára vállalta az emberi oldal teljesítését is, sőt maga lett a szerződés tartalma és beteljesedése. Szent Ágostonra hivatkozva kiemelte, hogy míg az emberi társadalmat is szerződések tartják fenn, az isteni szerződésnek van egy olyan ismérve, amely a világiból hiányzik: alapja a szeretet. Isten azért kötött szövetséget az emberrel, mert szereti őt, egészen addig, hogy helyette maga teljesíti azt be. Zárásként a kezdő gondolathoz tért vissza: bár induláskor, a „szerződés megkötésekor” nem kérdezték, kik a hallgatók, mára megismerték őket, és tudják, mennyivel gazdagították az intézményt.
Vik János, az alapképzést elvégző hallgatók évfolyamvezető tanára a kötéltáncos képével indította beszédét: Karl Wallenda mondását idézve („Maga az élet a kötél”) a mai életet a háló nélküli kötéltánchoz hasonlította a megosztottság, a hitelesség válsága és az állandó nyomás közepette, ahol a kötél folyamatosan inog. A végzősök története azonban nem a kötélről, hanem a hálóról szól. Az elmúlt három évben nemcsak teológiát tanultak, hanem „öltésről öltésre” hálót is szőttek a közösségből, az elmélyített istenkapcsolatból, a megosztott hitből és az önálló gondolkodásból. A hit nem a kötél, amelyen állunk, hanem az alattunk feszülő háló, amely akkor is megtart, ha megbotlunk. A teológusok feladata éppen ennek a hálónak a szövése. Kapaszkodót nyújtani másoknak, és kísérni őket az újrakezdésben. Arra biztatta a végzősöket, hogy ne veszítsék szem elől a hálót, és szőjék tovább azoknak is, akik utánuk jönnek.
A végzős harmadévesek nevében Biliboc Mónika a közös háromévi utat idézte fel: bizonytalanul, kérdésekkel és álmokkal érkeztek, és mára nem ugyanazok az emberek, hiszen formálta őket a közösség, az imádság, de alakították a csapatot a nehézségek és az örömek egyaránt. Kiemelte, hogy bár kevesen voltak, épp ettől lettek színes, egymást kiegészítő közösség, „mint egy kirakós darabjai”. Köszönetet mondott a tanároknak a formáló jelenlétért, a családoknak a támogatásért és az imádságért, valamint a lelki otthont adó helyeknek – az egyetemi lelkészségnek és a ferences testvéreknek –, ahol igazi barátságok születtek.
András Johanna a másodévesek nevében szólt a végzős hallgatókhoz, és az „emlékek virágoskertjének” képével idézte fel az eltelt három évet, arra bíztatva a végzősöket, hogy legyenek büszkék, amiért válaszoltak Isten hívására és a nehézségek ellenére is kitartottak. Kiemelte, hogy mostantól ők válnak példaképpé mások számára a hit útján, ami nagy felelősség. „Isten nem azt várja tőletek, hogy sikeresek legyetek, hanem hűségesek” – fogalmazta meg, és arra bátorította a végzősöket, hogy legyenek jelen ott, ahol szükség van rájuk, legyenek közösségépítő, összetartó erő, és szeretettel formálják jobbá a körülöttük élőket. A másodévesek hét szimbolikus apró ajándékkal lepték meg a nyolc végzőst, hogy mindig emlékezzenek életük ezen kiemelkedő napjára, majd Szőcs Szilárd szavalata emelte az ünnep fényét.
Nóda Mózes intézetigazgató, a mesterisek évfolyamvezető tanára szerint a nap kettős érzésű: örömteli, hiszen a végzősök várták ezt a pillanatot, kinek öt, kinek két év munkája zárul ma, de ezzel egyidőben a búcsú szomorúsággal is jár, mert mindenki elindul a saját útján. Beszéde középpontjába Szókratészt állította, akiről azt mondták: „még az éhség sem alacsonyította le arra, hogy hízelgővé váljon”. A pogány bölcs a tudás tiszteletét, az egyenes gerincet és a jóra való készséget tanította. Ebből vezette le kérdését: ha egy pogány ilyen magas mércét tudott állítani, mennyivel inkább ez kell legyen a keresztény ember mércéje is? Mint fogalmazott, hiszi, hogy a teológiai évek után a végzősök hite megalapozottabb, szeretetük tevékenyebb lett. Bár gazdagságot, karriert nem ígérhet, de egyet mer remélni róluk: hogy soha nem alacsonyodnak le odáig, hogy más ember méltóságát megsértsék, hiszen a másik ember is Isten gyermeke, és épp ez a tanult pasztorális tanácsadás lényege. Végszóként egy újabb szókratészi gondolatot idézett, miszerint „a becsületes élet legbiztosabb útja, hogy azok legyünk, aminek látszunk”.
A mesteris végzősök nevében Sebestyén Imelda búcsúzott. Mint fogalmazott, ez az ünnepi pillanat nem csupán egy tanulmányi időszak lezárása, hanem annak a kegyelmi időnek az ünnepe, amelyben Isten vezetése, a tanárok bölcsessége és egymás jelenléte formálta hivatásukat. Életük „mesteri” című fejezetét írták meg heten, különböző életutakból, akiknek a teológia lett a közös kapcsolódási pont. Beszédét a mesteri tanévnyitón elhangzott három szó köré építette: hiábavalóság, szenvedés és szeretet. A hiábavalóságot szerinte nem élték meg, csak tanultak róla, ezt pedig megköszönte a tanároknak, akik örömmé tették a teológia tanulását. A szenvedés fuvallatát olykor megérezték a reménytelenségben, az idővel való versenyben, az egyetem és a munka közti megosztottságban, de épp ezekben a nehézségekben vették észre a mellettük állókat: szüleiket, családjukat, szeretteiket. A harmadik és legfontosabb szó pedig a szeretet, amely visszatekintve minden tantárgyban más-más formában megjelent. A teológia 30. évfordulóján hálával zárta a közös történetet, és Márton Áron püspök gondolatát adta tovább útravalóul: szolgálni Isten dicsőségét és az emberek békességét, bárhová is vezessen az útjuk.
Kovács Panna a mesterisek nevében szólt a búcsúzó magiszteri hallgatókhoz, akik az elmúlt évek során nemcsak tanultak, hanem dolgoztak is, és tudásukat, jelenlétüket, szeretetüket mások javára fordították. Egyenként emelte ki a végzősök egyéni erősségeit és személyiségét, megköszönve, hogy gazdagították a közösséget. Azt kívánta nekik, hogy Istenbe kapaszkodva találják meg helyüket a világban, szakértelmüket fordítsák a maguk és mások javára, és Isten szeretetét megtapasztalva adják azt tovább másoknak is.
A ballagási ünnepség végén a végzősök egyenként megköszönték az oktatók, a kar munkatársai és a partnerintézmények kapcsolattartóinak szolgálatát, majd az ünnep zárásaként András Szabolcs dékánhelyettes átadta az egyetemi évek szimbolikus oklevelét a végzős hallgatóknak, akiket a Szent Mihály-templom előtti téren köszöntöttek az ünnepen résztvevő családtagok, barátok, diáktársak és oktatók.
