Krisztus teste jutott eszembe, amikor nemrégiben egy kedves ismerősöm arról tájékoztatott, hogy az egyházi szolgálatára többet nem tartanak igényt: munkahelyét megszüntették. Mélyen felkavart az eljárásmód, így egy írás formálódott bennem. Éppen azokban a napokban forrongott bennem ez, amikor az igazgatónk az érsekkel hívott találkozóra. Akkor még nem tudtam, hogy végül ez lesz az utolsó cikk, amit kiadványainkon saját nevemmel írok alá, s azt sem, hogy kollégáimmal együtt magam is részese leszek a történetnek. Hisz időközben a mi munkahelyünket is megszüntették, megszüntetik.
„Ti Krisztusnak teste vagytok, s egyenként tagjai” – írja Szent Pál a Korintusiaknak írt első levelében. Ez a kép aztán bekerült a II. vatikáni zsinat tanításába, jelentősen formálva az addig főként hierarchiaként értelmezett egyházképet. A Lumen gentium zsinati dogmatikus konstitúció az egyházat Krisztus misztikus testeként értelmezi. „Amint az emberi test tagjai, jóllehet sokan vannak, mégis egy testet alkotnak, úgy a hívők is Krisztusban (vö. 1Kor 12,12)” (LG 7). Az egyház tagjainak szerves összetartozását juttatja kifejezésre ez a kép, amelyben mindenkinek megvan a sajátos szerepe, a tagok és a feladatok különbözősége, ahol „ha szenved az egyik tag, mind együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, valamennyi együtt örül vele (vö. 1Kor 12,26)” (uo.).
Az egyház berkeiben sokan „kiemelt” testrészként tekintenek saját magukra, tovább dédelgetve a hierarchiaként felfogott egyházképet. Kéz vagy akár láb nélkül is életképes egy test, de mondjuk agy vagy szív nélkül már nehezen tudjuk elképzelni, okoskodnak magukban. Természetesen maguknak valamilyen létfontosságú szervet revendikálnak, míg másokra könnyebben valamely nélkülözhető testrészként tekintenek. Így hát magatartásukban, cselekedeteikben ez a fajta gondolat jelenik meg, még ha szájukkal oly fennhangon hirdetik is a szeretet jézusi parancsát.
Vannak testrészek, amelyek „csendben” végzik a dolgukat, s csak akkor vesszük észre jelentőségüket, ha hirtelen valami baj történik velük. Veséből kettő van, s akár eggyel is képes a test fenntartani működését, mégis jelentős károk érhetik a testet, ha a vese nem szűri ki a mérgező anyagokat. Vagy ha egy-egy simaizom nem megfelelőképpen működik, kellemetlen meglepetések érhetik a testet.
Talán az agy vagy a szív, netán a tüdő (pontosabban aki ekként tekint önmagára) úgy gondolhatja, hogy egyik-másik szerv nem megfelelőképpen végzi a dolgát. De az fel sem merül bennük, hogy esetleg ők nem dobognak megfelelően, ők nem juttatnak kellő oxigént a szervekbe, vagy ők nem adnak a testrészeknek megfelelő utasítást. Elfelejtik, hogy a test egy szövevényes hálózat, ahol a testrészek kölcsönösen hatással vannak egymásra, együttesen hozzák létre az életet.
Sokszor elfelejtik, hogy „ennek a testnek a feje Krisztus” (LG 7). Ahogyan a zsinati dokumentum emlékeztet, Krisztus életének misztériumába vétetünk föl, őhozzá válunk hasonlóvá, vele együtt meghalván és föltámadván…
Az írás megjelenik a Vasárnap 2026/25-ös számában.
