Kóbor György nyugalmazott általános helynök és csáki plébános, a csáki Caritas Szervezet igazgatója a temesvári egyházmegye sajtóirodája számára idézte fel a Márton Áronhoz fűződő személyes emlékeit.
Tiszteletreméltó Márton Áron erdélyi püspökről sokat írtak már: történészek, levéltárosok, teológusok és kortársak könyvekben, tanulmányokban, dokumentumkötetekben örökítették meg életének eseményeit. A róla szóló irodalom gazdagsága és változatossága önmagában is jelzi, milyen kivételes személyisége volt a 20. századi Erdélynek és a romániai római katolikus egyháznak. Mégis vannak olyan emlékek, amelyek sehol máshol nem találhatók meg, csak azoknak a szívében, akik személyesen találkoztak vele.
Ez az interjú, amely az idei Márton Áron-emlékév kapcsán készült, nem a történeti adatok gyarapítására vállalkozik. Nem új fejezetet kíván írni a már meglévő monográfiák mellé. Sokkal inkább azt a személyes örökséget szeretné megőrizni, amelyet csak az emberi emlékezet képes hordozni: egy kézfogás melegét, egy bátorító pillantást, egy mondat súlyát, egy találkozás meghatározó erejét.
Minden emlék egyedi, ezért ez az interjú is különleges kincset tár az olvasó elé. Nem azért, mert új információkat közöl, hanem mert megmutatja, hogyan élt tovább Márton Áron alakja azokban, akik közelről ismerték. Hogyan hatott rájuk, mit tanultak tőle, milyen ember volt számukra. És hogyan őrzik őt ma, évtizedek múltán is, tisztelettel, hálával, szeretettel. Ugyanakkor minden egyes emlék pótolhatatlan tanúságtétel is, amely nélkül szegényebb lenne a közös emlékezés.
Az alábbi beszélgetésben Kóbor György nyugalmazott általános helynök és csáki plébános, a csáki Caritas Szervezet igazgatója idézi fel személyes emlékeit.
Kóbor György 1941. november 26-án született a Temes megyei Dézsánfalván. Teológiai tanulmányait a Gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán végezte, 1964. április 5-én a gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyházban Tiszteletreméltó Márton Áron püspök szentelte pappá. Szolgálati helyei: Arad-Mikelaka, Torontálkeresztes, Csák. Több mint három évtizeden át vezette ez utóbbi plébániát, és idővel a környező plébániákat és filiákat is át kellett vennie: Fólya, Gilád, Józsefszállás, Liebling és Obád. A székeskáptalan 1990 utáni újjászervezésével Kóbor atya kanonoki (Canonicus Junior) címet kapott, 1993. június 9-től Sebastian Kräuter püspök általános helynökévé nevezte ki. 2002. május 19-én Martin Roos püspök Kóbor kanonokot a temesvári székeskáptalan kisprépostjává (praepositus minor) nevezte ki. Kóbor atya 1990-ben Csákon megalapította a „Sanctus Gerhardus” Caritas Egyesületet, amelynek ma is igazgatója.
Igazgató úr 1955-től tanult Gyulafehérváron. Hogyan emlékszik vissza azokra az időkre és Márton Áron püspökre?
Amikor 1955-ben Márton Áron püspököt kiengedték a börtönből, és hazatérhetett, a szemináriumba is visszatértek azok a teológiai hallgatók, akik az úgynevezett békepapokkal való nézeteltérések miatt elhagyták az iskolát. Így tett például Laci bácsi, Túry László egykori nagyprépostunk is. Ő a Bărăganba költözött a szüleihez, akiket néhány évvel azelőtt oda hurcoltak kényszerlakhelyre. Szóval, amikor meghallották, hogy Márton Áron püspököt kiengedték a börtönből, a teológiai hallgatók is szép csendben visszaszállingóztak. Köztük volt néhány görögkatolikus is. Ők nem elsőévesek voltak, néhányuk már világi szakmával, munkahellyel is rendelkezett, orvosként praktizált vagy mérnökként dolgozott. Abban az évben, 1955-ben kerültem én is Gyulafehérvárra a kántoriskolába. Az is nyilvánvaló volt, hogy mennyire fáradt a tanári kar. Troján Károly teológiai tanár például zászlós volt az első világháborúban, és a legjobb szándékkal sem tudott már fiatalos lendülettel tanítani. Márton püspöknek újra kellett szerveznie a szemináriumot, és oktatókról is gondoskodnia kellett. Ekkor kérte fel tanítani a szemináriumba a kétszeres doktor Tyukodi Mihályt, aki a Duna–Fekete-tenger csatorna kényszermunkatáboraiban dolgozott.
Általában nem figyelem, ki hogyan öltözik, de akkor mégis feltűnt: egy molyrágta lóden kabátot viselt. Mielőtt elkezdte volna az oktatást, Márton püspök elmondta neki, mit vár tőle: elsősorban spirituális lett, ugyanakkor egyfajta „univerzális” tanár. Latin és történelem szakos is volt, ahogy akkor a helyzet megkövetelte. Az ő irányítása alatt építettük a futballpályánkat, és a mérkőzéseinkre Márton Áron püspök is eljött. Ő hozta a kupát. Jókedvűen figyelte ügyetlenkedésünket. Sajnos nem sokáig élvezhette a szabadságot, mert 1957 tavaszától a püspöki palotában házi fogságra kényszerítették, ami azt jelentette, hogy a lakhelye meg a székesegyház közötti mintegy 30 méter volt a megengedett útja.
Akkoriban Gyulafehérváron nem sok katolikus hívő járt templomba, és csupán néhány szerzetes és szerzetesnővér lakott ott. A hangerőt meg a részvételt mi biztosítottuk. Mert amikor meghallották, hogy Püspök úr otthon van, a székely fiatalok úgy megrohanták a kántoriskolát, hogy lehetetlen volt felvenni minden felvételizőt. Áron püspök látta, hogy fizikailag lehetetlen fenntartani ekkora létszámot, így többeknek szépen elmagyarázta, hogy majd értesíteni fogják őket, amint felszabadulnak helyek. Így is történt: amikor valaki különböző okok miatt már nem folytatta tanulmányait, mindig akadt helyette másik jelentkező.
Márton Áron püspöknek nem volt szabad elhagynia a lakhelyét, így a hívek keresték fel őt. Például a bérmálkozók minden évben nagy számban érkeztek Gyulafehérvárra, a bérmálás mindig szép ünnep volt. Mivel Püspök úr nem maradhatott egész nap a négy fal között, gyakran kint dolgozott a kertben. Így történt, hogy egyszer rálőttek, de szerencsére a golyó célt tévesztett. A békepapok csoportjának helyzetét is szép lassan elrendezte.
Olyan sok volt a békepap?
Nem tudom pontosan hányan voltak. Olyan sokat nem is tudhattunk mi, kis kántoriskolásként, de azért itt-ott hozzánk is eljutottak hírek. Például az is, hogy Márton Áron püspök a meghurcoltatása ellenére hű maradt elveihez, az egyház függetlenségéhez és elutasított minden kompromisszumot a kommunista hatalommal az egyházi belső ügyekben és a hit kérdéseiben. A rendszer kiszolgálói nem voltak válogatósak: nem csak őt, hanem a papokat is zaklatták. Például eltűnt valamelyik falu plébánosa. Miután Gyulafehérváron felkereste Márton püspököt, már nem ért haza. Tövisnél látták utoljára. Körülbelül három hónap múlva találtak rá a Duna–Fekete-tenger-csatorna munkatáborában. De más papok is panaszkodtak püspök úrnak, mert vele nagyon őszintén tudtak beszélni. Hiszen kihez fordulhattak volna oltalomért? Ő pedig, ha látta, hogy egyik-másik pappal a hatalom emberei nagyon erőszakosan bánnak, akkor maga mellé vette a Püspökségre. Adott neki valamilyen munkát, így szabadítva ki az illetőt a szekuritáté karmaiból. De internis non iudicat praetor – mondogatta, vagyis a belső ügyek fölött másoknak nincs hatalmuk ítélkezni. Túl sokat azonban nem tudott tenni az ellen sem, hogy a kispapokat ne hívják be olykor vagy akár gyakrabban a titkosrendőrségre, a szekuritátéra. Engem az elsők között, pedig nem voltam sem szebb, sem okosabb a többinél, de úgymond, vegyes etnikumú vidékről jöttem. Követelték az UTM tagsági könyvet (Uniunea Tineretului Muncitor, Ifjúmunkás Szövetség – a szerk. megj.), kérdezték, milyen hadseregben szolgált édesapám, milyen iskolát végzett édesanyám, meg ilyeneket. A görögkatolikus teológiai hallgatókat máról holnapra kitiltották a szemináriumból. Az indok az volt, hogy „Nu ai dreptul la două facultăți” – Nincs jogod két egyetemet végezni. (Őket a börtönből szabadult Márton püspök fogadta be 1955-ben a gyulafehérvári szemináriumba. Végül negyedévesként az utolsó két görögkatolikus teológiai hallgatót, Aştelean Pantelimont és Lucian Mureșant a Vallásügyi Osztály nyomására eltávolították a szemináriumból – a szerk. megj.)
Milyen tanár volt Márton Áron püspök?
Márton püspök egészen 1967-ig volt házi őrizetben. Hetente háromszor fogadott bennünket, a mi évfolyamunkat, vagyis 12 hallgatót, a püspökségen, és ott oktatott. Rendkívül szerény ember volt. Időnként, jó értelemben, némi huncutságra is tanított bennünket. Az órák kellemes hangulatban teltek, senki sem félt. Hodegetikát tanított. Jóságos és megértő volt velünk, nagy szeretettel jártunk az óráira. Az áprilisi felszentelésünket követően, júniusban, a tanév vége előtt mindegyikünket külön-külön behívott egy beszélgetésre. Engem így bátorított: – Fiam, ne félj! Bátran tedd meg a kötelességedet! Az egyetemi évek alatt nem voltam tagja túl gyakran az asszisztenciának, ez nem volt az erősségem. (Az asszisztencia a liturgikus szolgálatot végző személyek összessége, pl. ministránsok, akolitusok, diakónusok, akik a főcelebráns pap vagy püspök körül segédkeznek a szertartás alatt – a szerk. megj.) A glogováci születésű Hoffman Josef, páter Pius szalvatoriánus szerzetes, aki később a temesvár-erzsébetvárosi rendházban is szolgált, a szentelése előtt megkért, hogy maradjak ott segíteni neki. Erre június 26-án, a tanévzáró után került sor, és akkoriban olyan volt a világ, hogy a kispapokat a tanév végén azonnal szélnek eresztették, mert amíg a szemináriumban voltak, etetni kellett őket. Pius azonban megkért, hogy maradjak még néhány napot, mert a szentelésnél, meg majd az otthoni primíciás misénél jó volna, ha lenne mellette valaki, aki Gyulafehérváron tanult. Így történt, hogy a szentelési misén infulista és bakulista lettem egy személyben. Egyik kezemmel leemeltem püspök úr fejéről a mitrát, a másik kezemben a pásztorbotját tartottam. Ő ehhez az ügyeskedéshez nem szólt semmit, csak mosolygott. Egy másik papszentelés alkalmával a sekrestyében lapultam. Észrevettem, hogy nagy az izgalom: Püspök úr kérte a szemüvegét. Én a sekrestye ajtajából láttam, hogy a szemüveg a szemén van, de nem volt kinek szólnom. Amikor már az ötödik ministráns is a szemüveget kereste, egyiküknek volt annyi bátorsága, hogy szóljon: Kegyelmes úr, nem találjuk sehol. Addigra azonban püspök úr is rájött, hol van a szemüvege, és csak annyit mondott: – Köszönöm szépen, már nem kérem.
Püspök úr annyira szerény volt, hogy a paptársai már restellték, milyen kopott malaclopóval jár. A borbándi plébános vette magának a bátorságot, hogy ellopja püspök úr köpönyegét. Mielőtt azonban elemelte, hagyott a helyébe egy újat. Püspök úr kereste: hol van, ki vitte el? – Kegyelmes úr, bocsánatot kérek, én vittem el – vallotta be a „tettes”.
De nem csak tanárként, hanem főpásztorként is megértő és jószívű volt. Például, amikor egyik paptársunk a szokásosnál jobban megkedvelte az alkoholt, felfüggesztés helyett maga mellé vette és kigyógyíttatta a szenvedélybetegségéből. Ez is mutatja, mennyire a szívén viselte a rá bízott lelkipásztorok sorsát. Nagy örömmel tölt el, hogy idén kiemelt módon is Márton Áron püspökre emlékezhetünk.
