Minden oktatási intézmény papírtologatási kötelezettségei között szerepel olyasféle, amely a jelenlegi és a valamikori diákok sikerességét méri vagy tartja nyilván. A sikeresen záróvizsgázottak, felsőbb oktatási szintekre bejutók vagy éppen a „nagy szakmákban” elhelyezkedett embereket örömmel és büszkén tartják számon, alumni galériákban teszik közé fotójukat, és cikkekben elismerően nyilatkoznak róluk, lám-lám, ő is nálunk kezdte valamikor.
De mi van a csendes emberekkel, az arctalan és névtelen tömeggel, hiszen értelemszerűen belőlük van több. Vagy azt is kérdezhetném, valóban az a mérvadó egy-egy intézmény életében, hogy hány piedesztálra állítható személy életében volt jelen előremozdítóként, vagy inkább hogy hány olyan csendes csodát táplált, aki mondjuk egy megyében egyetlen magyar nyelven oktató szakos tanárként van jelen?
Ugyanakkor a felállított statisztikák és azok kommunikációja a mindenkori diákoknak is üzen: ha nem lettél vagy nem leszel piedesztálra állítható, nem számítasz. Aztán árnyalható a kérdés, hogy számítasz, csak éppen hát az intézményi kimutatásokban nem úgy mérik a sikert, ahogy emberileg lehetne. Az évzáró beszédek és véndiáktalálkozók kereszttüzében érdemes elgondolkodni, hogy mit is mondunk a mindenkori diákoknak – azoknak, akik 18-20-22 évesen egészen biztosan nem úgy tervezték az életüket, ahogy 5-10-20 év múlva élik.
Két valamikor bentlakó jutott eszembe. Egyikük majdhogynem az értelmi gyengeség határán küzdött utolsó évben, hogy sikeresen leérettségizzen, miközben háta mögött majdnem mindenki azt mondogatta, neki teljesen felesleges, és amúgy sem fog sikerülni. Sikerült. Egy másik diák, akinek nem volt szerencséje a helyi általános iskolával, és elképesztő makacssággal négy évet küzdött, hogy szintre hozza magát. Egyikük sem lett híres ember, akikkel az iskola büszkélkedhet, de vajon nem léptek-e meg olyan küszöböket, amelyek által választott szakmájukban jó színvonalon dolgozhatnak?
Talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy egy intézmény hány kiemelkedő életpályát tud felmutatni, hanem hogy hány ember életében volt jelen olyan helyszínként, ahol komolyan vették az illetőt, bátorították vagy egyszerűen hagyták kibontakozni. Mert a közösségek valódi hatása sokszor nem a reflektorfényben mérhető. Ott van azokban is, akik nem kaptak díjakat, nem lettek országosan ismert személyiségek, mégis nap mint nap értéket teremtenek családjukban, szakmájukban vagy közösségükben. Ők ritkán kerülnek be a statisztikákba, pedig nélkülük könnyen összetéveszthetjük az intézmény sikerét néhány látványos eredménnyel, miközben annak valódi hatása sokkal több ember életében mutatkozik meg.
Megjelent a Vasárnap 2026/24. lapszámában.
