A zetelaki születésű P. dr. Boros Fortunátra, az erdélyi ferences rendtartomány egykori provinciálisára, történészre, íróra és vértanúra emlékeztek vasárnap, június 7-én délben szülőfalujában. A Kerekes László segédpüspök által bemutatott szentmise után a rokoni házánál emléktáblát avattak a kommunista diktatúra áldozatául esett egyházi személy tiszteletére, és megemlékeztek a Zetelakáról származó többi ferences szerzetesről is. Az ünnepen egyházi és világi elöljárók vettek részt, a helyiek közül pedig sokan népviseletüket is magukra öltötték a jeles alkalomból.
Cserkészek sorfala között vonultak be vasárnap délelőtt az ünnepi szentmisére a zetelaki Szent Kereszt Megtalálása-plébániatemplomba az egyházi elöljárók és az asszisztencia. A szentmise főcelebránsa és szónoka Kerekes László, a gyulafehérvári főegyházmegye segédpüspöke volt. Az egyházi elöljárók mellett megyei és helyi vezetők is részt vettek az ünnepségen. A helybeliek közül többen népviseletbe öltözve érkeztek a szentmisére.
Kerekes László segédpüspök prédikációjában úgy fogalmazott: az életünkben vannak olyan felemelő pillanatok, amelyek visszaidézve is mély örömet és lelki megerősödést adnak. Ilyen élményként említette a Boros Fortunátra emlékező szentmisét is, ahol Assisi Szent Ferenc csontereklyéjeis jelen volt, jelezve Isten valóságos jelenlétét a közösségben.
„A mai ünnep különösen fontos a főegyházmegye és a ferences rendtartomány számára, így különösen a keresztség évében. A keresztség arra emlékeztet, hogy mindannyian Isten gyermekei vagyunk, és ebből fakad a keresztény ember missziós küldetése is, minden megkeresztelt felelősséggel tartozik az evangélium továbbadásáért” – mondta Kerekes László. Márton Áron egy jegyzetére hivatkozva hozzátette: a keresztség a missziós küldetés alapja.
A segédpüspök felidézte Márton Áron, Erdély néhai szentéletű püspöke és Boros Fortunát egykori ferences tartományfőnök kapcsolatát is, akik között 47 levél tanúskodik a mély, személyes és nem csupán hivatalos kapcsolatról. Rámutatott: ezt a kapcsolatot a közös hit mellett a kisebbségi lét tapasztalata is erősítette.
„A példaképek által rácsodálkozhatunk arra, hogy mire képes Isten ereje és kegyelme az ember életében. A mai olvasmányok és az evangélium is ezt üzeni: hogyan lehetséges az, hogy Jézus szavára valaki ott hagy mindent és nyomába szegődik? Ez a radikális megtérés titka” – hangzott el a prédikációban. Az ünnep szónoka végül arra kérte a híveket, hősies lélekkel tartsanak ki a hitben, az imádságban és a tanúságtételben, életükkel pedig Krisztusra mutassanak, ahogyan Márton Áron és Boros Fortunát is tette.
A szentmise után Sebestyén Gyopár elszavalta Kacsó András nyugalmazott pedagógus erre az alkalomra írt, Boros Fortunát Domokos című versét.
Az emléktábla-avatás kezdeményezője Guia Hugó székelyudvarhelyi ferences szerzetes, támogatója pedig Göthér Gergely zetalaki plébános volt. Az emlékünnepségen Boros Fortunát lelkiségét Guia Hugó méltatta. Kiemelte: nem pusztán emléket állítanak egykori szülőházánál, hanem egy olyan élet előtt tisztelegnek, amely tanúságot tett hitéről. Hangsúlyozta, Boros Fortunát életét a ferences lelkiség határozta meg, amelyre következetes tanárként és elöljáróként építette munkáját. Bár sokszor szigorú és kemény embernek tartották, ez nem öncélú volt. Fegyelmezettség, bölcsesség és példaadás jellemezte szolgálatát, amely mögött testvéri szeretet húzódott meg.
Sebestyén István Elemér, a helyi iskola aligazgatója Boros Fortunát életét és történelmi korszakát ismertette.
A szentmise után a megemlékezők keresztaljába tömörülve vonultak Boros Fortunát rokoni házához, amelyet életében gyakran felkeresett. Az emléktábla-avatón Urbán Erik ferences tartományfőnök mondott beszédet. Az emlékünnepséget koszorúzás és a himnuszok eléneklése zárta.
A hit és a szolgálat útján
Boros Fortunát (Domokos) 1895. június 3-án született Zetelakán és 1953. március 16-án hunyt el a Capul Midia-i munkatáborban. Ferences szerzetes, tanár, történész és rendi vezető volt, aki a 20. századi erdélyi egyházi élet meghatározó alakjai közé tartozott. A zetelaki születésű egyházi személy az erdélyi ferences rendtartomány provinciálisaként is szolgált, emellett jelentős oktatói és közösségszervezői munkát végzett.
1951. augusztus 20-án, a szerzetesrendek elleni akciók során a román kommunista hatóságok Máriaradnára hurcolták, majd a Duna-csatorna építéséhez kapcsolódó Capul Midia-i munkatáborba internálták, ahol embertelen körülmények között kényszermunkára ítélték. A fogságban megbetegedett, tüdőgyulladást kapott, és magatehetetlenné vált; visszaemlékezések szerint ekkor is súlyos bántalmazások érték.
Guia Hugo megemlékezése: „Él az Isten, és győz az Isten”
Assisi Szent Ferenc azt mondta vértanú testvéreiről 1220. január 20-án: „Most már van öt igazi kisebb testvérem!” Ha a Poverello ma közöttünk járna, Boros Fortunát atyára is büszkén mondhatná: ő is egy igazi kisebb testvér volt.
Vannak emberek, akiket az idő eltemet. És vannak olyanok, akiket az idő felszínre hoz – mert életük üzenete nem évül el, hanem egyre időszerűbbé válik. Boros Fortunát atya, Zetelaka szülötte, a ferences rend hű fia ez utóbbiak közé tartozik. Ma, amikor itt állunk, valójában nem kőbe vésett betűknek állítunk emléket, hanem egy életnek, amely tanúságot tett.
A ferences gyökerek
Fortunát atya életét a ferences lelkiség táplálta és formálta. Assisi Szent Ferenc örökségét nem elvont eszmék halmazaként hordozta magában, hanem élő valóságként, amelyet napról napra meg kellett élni és tovább kellett adni. Tudta, hogy a ferences öntudatot nem elég örökölni – fel kell mutatni, meg kell őrizni, és át kell plántálni a következő nemzedék szívébe. Ezért írta:
„Nevelésünkben tartós és célirányos eredményre akkor számíthatunk, ha egy nagy s szép fogalommal tisztában vagyunk. Ha a ferences fogalmat ki tudjuk ragadni a történelem ködéből, hogy beláthassunk a ma káoszába, ha az elvek küzdelmében a növendékek lelkébe bele tudjuk rögzíteni a mi igazi alapunkat, a ferences öntudatot.”
Ez a mondat nemcsak pedagógiai hitvallás – ez egy egész élet programja. Fortunát atya pontosan ezt tette: a történelem viharaiban is megőrizte és továbbadta azt az alapot, amelyre érdemes életet építeni.
A tanár és az elöljáró
Tanárként és elöljáróként Fortunát atya a következetesség és az igényesség embere volt. Pontosan megtartotta óráit, szigorúan megkövetelte az anyagot – önmagától és rendtársaitól egyaránt. Kortársai úgy emlékeznek rá, mint aki kemény és komoly volt, sőt olykor szigorúnak is látszott. De ez a szigorúság sohasem volt öncélú vagy hideg. Mögötte ott égett a szeretet, ott állt az egyház java mint egyetlen valódi indítóok. Ha tévedett, alázatosan belátta és visszavonta – mert a nagyság nem az, hogy az ember sohasem hibázik, hanem az, hogy van bátorsága szembenézni a hibával.
Fegyelmezett, bölcs és igazságos volt. Példaadó, imádságos életet élt – a szerzetesi élet mélységes forrásaiból merítette mindennapi erejét. És bár szigorúsága mögé rejtette testvéri szeretetét, azok, akik közel kerültek hozzá, mindig megérezték azt:
„Kemény hatású, komoly, sőt szigorú embernek látszott. De amikor hozzánk szólt, akkor az atyai szívnek a hangját hallottuk.”
A lelkek kutatója
Fortunát atya azonban nemcsak tanár és elöljáró volt – mindenekelőtt lelkipásztor, a lelkek fáradhatatlan gondozója. Huszonkét éven át tekintett be emberi szívek rejtett mélységeibe, és amit ott látott, az nemcsak megrendítette, hanem cselekvésre is késztette. Saját szavaival:
„A lelkek kutatója vagyok, és huszonkét év óta igen sok lélek rejtelmeibe volt bepillantásom. Olvastam ott is, ahol csukott könyvnek hitték az otthont. Megláttam a mosoly mögött a könnyet, és hányszor kellett kísérleteznem, hogy a fájdalom barázdáiba az Úr magvait szórjam bele, hányszor kellett a saját érzelmeimet elnyomnom, hogy mások vérző szívére gyógyírt vihessek?”
Ez a vallomás talán az egész életét legjobban jellemzi. Fortunát atya elrejtette önmagát – érzelmeit, fáradtságát, saját terheit –, hogy másoknak adhasson. A vigasztalás, a bátorítás, a reménység közvetítése volt a küldetése. És nem volt hiábavaló: ahogy maga is írta, „a hosszú idő vetése kezd érni és kalászba borulni, az emberek kezdik dicsérni és áldani az Istent”.
A próféta, aki előre látott
Fortunát atya nemcsak a jelennek élt – a jövőbe is látott. Már a negyvenes években felismerte és nyíltan hirdette – szóban és írásban egyaránt –, hogy a kommunizmus egyenlőségígérete mögött ateizmus és egyházüldözés rejtőzik. Nem hallgatott, amikor hallgatni lett volna kényelmesebb. Nem kerülte el a konfrontációt, amikor az igazság védelme ezt kívánta. Cikkeivel, írásaival készítette fel népét a közelgő megpróbáltatásokra – mert a jó pásztor nem csupán vigasztal, hanem figyelmeztet is, és felkészít.
Kortársai visszaemlékeznek: „Arra figyelmeztette kortársait, hogy amikor a kommunizmus egyenlőséget hirdet, egyúttal ateizmust és egyházüldözést is hirdet. Ezt Fortunát atya nemcsak szóban, de könyvekben és folyóiratokban is kifejezésre juttatta.”
Amit előre mondott, beteljesedett. A kommunista rendszer összeomlott – de Fortunát atya tanítása megmaradt, mert az igazságon alapult: „Él az Isten, és győz az Isten.” Ez volt az ő bizonyossága a legsötétebb időkben is. Ez az a mondat, amelyet ma is magunkkal vihetünk innen.
Örökség és küldetés
Ma emléktáblát avatunk – de az igazi emlékmű Fortunát atya szívekben élő öröksége. Az az örökség, amely arra hív minket, hogy a hitünket ne csupán megőrizzük, hanem éljük és tanúsítsuk. Hogy istengyermeki létünk, a kereszténység, a ferences lelkiség ne múzeumi tárgy legyen, hanem élő erő, amely bevilágít „a ma káoszába” is.
Imádkozzunk, hogy Boros Fortunát atya alakja – a tudós tanáré, a hűséges lelkipásztoré, a bátor prófétáé, Zetelaka hű fiáé – ott álljon az ifjúság előtt mint eszménykép és útmutató. Mert amit ő élt és hirdetett, az most is áll, és ezután is állni fog.
Pax et bonum!
Guia Hugo OFM
Urbán Erik ferences tartományfőnök beszéde
Vannak pillanatok, amikor a kő megszólal. Ma ilyen nap van. Egy emléktábla nemcsak követ és betűket jelent – jelenti azt, hogy felemeljük hangunkat a feledéssel szemben, és kimondjuk: „Ő közülünk való volt, és mi nem felejtjük.”
Zetelaka ma dr. Boros Fortunát ferences szerzetes, tudós, tartományfőnök és vértanúlelkű pap előtt hajt fejet – és teszi ezt azzal a kegyelettel és büszkeséggel, amely megilleti azokat, akik a legnehezebb időkben is szilárdan álltak.
Egy élet, amely termékeny volt
Boros Domokos néven 1895. június 3-án született, Boros István és Lukács Mária gyermekeként. Tizenhat esztendős volt, amikor belépett a ferences rendbe, ahol a Fortunát nevet kapta – nem menekülésből, hanem hivatásból. Mikházán, Medgyesen és Vajdahunyadon szerezte teológiai ismereteit, 1918-ban szentelték pappá, majd Kolozsváron és Szegeden gyarapította tudását, 1922-ben doktorált.
Tanár volt Székelyudvarhelyen, kolozsvári házfőnök, a Szent Bonaventura Könyvnyomda igazgatója, a Hírnök és a Katholikus Világ folyóiratok szerkesztője, majd 1942 és 1948 között az erdélyi ferences rendtartomány tartományfőnöke. Tollából születtek az erdélyi ferencesek első átfogó történeti munkái, a csíksomlyói kegyhely monográfiája, Assisi Szent Ferenc életrajza, útirajzok és imakönyvek.
Mindössze 58 évet élt – de azt az 58 évet teljesen. Ahogyan a ferences hagyomány mondja: nem az évek száma, hanem az évek tartalma adja egy élet mértékét.
A stigma, amelyet nem kért – de viselt
A ferences család ezekben az években több jubileumot ünnepel. Nyolcszáz éve hagyta jóvá III. Honorius pápa a Regulát; nyolcszáz éve történt a stigmatizáció – Krisztus sebeinek lenyomata. Megünnepeltük a Naphimnusz befejezését, az idei évben pedig Szent Ferenc égbeköltözését, tranzitusát ünnepeljük.
Ma, e jubileumi évkörben különös erővel szólít meg bennünket ez a szó: stigma.
1948 után a kommunista diktatúra célkeresztjébe kerültek az erdélyi szerzetesek. Fortunát atyát tartományfőnöki múltja és írásai miatt újságcikkekben támadták, kihallgatásokra idézték, kolostorokból kolostorokba üldözték. Hitét és egyházát mégsem tagadta meg.
1951. augusztus 20-án – nem véletlenül választotta a hatalom Szent István király ünnepét – fegyveres rendőrök teherautókra parancsolták a szerzeteseket. Fortunát atyát az utolsó pillanatban leszállították és külön autóba ültették. A Duna-csatornánál lévő Capul Midia munkatáborba vitték, ahol politikai foglyok százait kényszermunkára hajtották.
Tizenkilenc hónap kényszermunka után, 1953. március 16-án halt meg. Sorsa az erdélyi ferences stigmatizáltság emblematikus esete. A „megfeszítettség” nem metafora volt – testben megélt valóság.
Zetelaka szól – és nem hallgat
Fortunát atya Zetelaka szülötte. Ez ma különleges súlyt ad az ünnepnek. Ez a falu – amely annyi ferences hivatást adott az egyháznak és Erdélynek – ma emléktáblával vallja: ismeri és vállalja szülöttjét.
Az emléktábla elhelyezése több mint kegyelet, és több mint emlékezés. Ez egy közösség hitvallása: a múltat nem hagyjuk feledésbe merülni, mert a múlt nélkül nincs jövő. Ahol emléktábla áll, ott a múlt belép a jelenbe – és a jövőnek szól. A kő nem hallgat; hirdeti mindazoknak, akik majd erre járnak: volt itt egy ember, aki szenvedett, alkotott, hitt és szeretett – és aki méltó arra, hogy ne felejtsük el.
Ez a tett egyúttal felelősségvállalás is. Amikor nevet vésünk kőbe, megígérjük: visszük tovább azt, amit ő képviselt – a hitet, a tudást, a bátorságot és a népe iránti elkötelezettséget. Ma e fogadalmat tesszük – csendben, de szilárdan.
Köszönet és emlékezet
E helyen köszönetet kell mondani mindazoknak, akiknek szívügyük volt e nap eljövetele. Köszönet illeti a ferences testvéreket, akik megőrizték Fortunát atya emlékét, és ma is hűségesek az általa képviselt szellemiséghez. Köszönet illeti a plébánost, Zetelaka község elöljáróit és minden lakóját, akik e tábla elkészítésében és az ünnepség megvalósításában részt vállaltak. Köszönet illeti azokat, akik levéltárakban és könyvtárakban kutatva napvilágra hozták Fortunát atya életének és munkásságának adatait.
Köszönet illeti mindazokat, akik ma idejöttek, élen a püspök úrral. Mert egy emléktábla magában csupán kő. Ti vagytok azok, akik élővé teszitek.
Fortunát atya életének mottója – tudatosan vagy sem – Assisi Szent Ferenc szavaiban gyökerezik, amelyeket ő maga is hirdetett: „Kezdjük el, testvéreim, mert eddig keveset haladtunk előre.” E szavakkal bátorít bennünket ma is – az emlékezésen túl a cselekvésre, az imán túl a tanúságtételre, a múlton túl a jövőre.
Imádkozzunk Fortunát atya lelki üdvéért, és kérjük közbenjárását – hiszen azok, akik hitben éltek és szenvedtek, nem haltak meg igazán. Imádkozzunk új ferences hivatásokért, hogy Zetelaka és Erdély továbbra is adjon az egyháznak olyan lelkeket, akik az ő nyomában járnak.
Őrizzük büszkeséggel és kegyelettel Fortunát atya és valamennyi zetelaki ferences emlékét.
Urbán Erik OFM
Forrás: ferences sajtószolgálat/Szabó Xénia
